Sonnevend Pál megemlékező beszédében Illyés Gyula 1956. december 31-én írt naplóbejegyzését idézte:

„Azok közé a magyarok közé tartoztam, akik népüket bomló, veszendő népnek érezték…Mohács, Dózsa, Mátyás korára megy vissza a nemzet gerinc-roppanása -, mint annyian, én is így vélekedtem. Ezek óta a tiszta-egű október végi napok óta másképp vélekedek. Mint annyi magyar, valamiképp azt érzem, mintha még vér is más kezdene járni bennem. Azt érzem, mintha nem törpegerincű nép fia volnék. Ha most utaznék külföldön, a bejelentő lapra azt hiszem, némi büszkeséggel írnám rá: „Nemzetisége? Magyar.”…. A tettet, amely ilyen jólesően csörgedezteti bennem a magyar vért, nem én hajtottam végre. Mégsem érzem holmi szellemi orgazdának magam, aki más érdemével kérkedik. Miért? Mert ezeknek a tetteknek végrehajtóit testvéreimnek, öcséimnek, fiaimnak érzem. Egy családban tudom velük magam. Azt érzem, hogy helyettem és nevemben cselekedtek. Nem hallgathatom el a tragikusságot. Láttam ezeket a fölkelőket, kezükben még füstölgő puskával. Hallottam géppisztolyaik kereplését, szívem nemcsak a veszélytől dobogott, miközben átszaladtam az utca egyik oldaláról a másikra.”

A résztvevők néma főhajtással emlékeztek az események résztvevőire, áldozataira.