Díszdoktori interjú: Prof. Andreas Voßkuhle
Körülbelül 10 éve jártam először Magyarországon már alkotmánybírósági elnökként, majd többször is ellátogattam Budapestre. Mind Paczolay Péter, mind Sulyok Tamás elnök urakkal jó kapcsolatot alakítottunk ki, és néhány alkotmánybíróval több szálon is szövődtek kapcsolatok. Szintén szoros, szinte baráti kapcsolatban állunk az osztrák alkotmánybírósággal, ami egy másik irányból erősítette a magyarországi kapcsolatot. A németek szívében amúgy is több szempontból megkülönböztetett helyet foglalnak el a magyarok, és ez nemcsak az első világbajnoki címmel függ össze. Tulajdonképpen a Duna-Monarchiával is kapcsolatban áll. Erős a vonzódás Magyarország iránt. A kapcsolatot mindig szívesen ápoltuk, mégha az elmúlt években voltak is számunkra zavaró fejlemények. Legutóbb egy nemzetközi konferencián vettem részt Budapesten, ahol az ELTE jogi kara is számos kollégával képviseltette magát, itt a jogállamiság, valamint az európai alkotmánybíróságok szövetsége is téma volt.
– Az alkotmánybíróságok európai szövetségét érezhetően nagyon fontosnak tartotta mindig is. Hogyan viszonyul ez a „tanulási közösség” (ahogy a szövetséget korábban jellemezte) az uniós jog elsőbbségével szembeni fenntartásokhoz, hogyan hozhatóak közös nevezőre?
Valóban nagyon a szívemen viselem ezt a kérdést. Már a hivatali időm kezdetén tisztában voltam azzal, hogy a jó európai alkotmányos rend megteremtéséhez elengedhetetlen a bizalmi kapcsolat az alkotmánybíráskodást végző szervek között. Ezért igyekeztem ezt az együttműködést előmozdítani. Úgy gondolom, hogy ténylegesen együtt alakítjuk a jogrendszereinket, így valóban közös tanulási folyamatról van szó, ami nem kis dolog. Ha valaki az ötvenes, hatvanas években azt mondta volna, hogy ilyen jól működő európai jogközösségünk lesz, a többség el se hitte volna – ez tényleg nagy eredmény.
A Német Szövetségi Alkotmánybíróságnak – sok más nemzeti alkotmánybírósággal együtt – a kezdetektől volt egy elképzelése arról, hogyan kell ennek a jogközösségnek kinéznie. Ez eltért attól, amit az Európai Bíróság elképzelt. Az Európai Bíróság az uniós jogot autonóm jogrendnek tekinti, amelyet ő alakít, és amelyben az övé az utolsó szó. Mi ezt másképp látjuk: a tagállami alkotmánybíróságok a kezdetektől vallják, hogy a szerződések urai a tagállamok, a nemzeti alkotmányjog orientál a tekintetben, hogy az integrációs program, a célkitűzések hogyan teljesülnek. Ez bizonyos tartalék-hatásköröket eredményez. Mi Európa-pártinak gondoljuk magunkat, de – persze bizonyos prekoncepciók miatt – vannak, akik ezt máshogy látják. Mindig is "európainak" tekintettük magunkat, és úgy gondoljuk, hogy az Európai Unió jelentős társadalmi támogatottsága Németországban éppen ezeknek a hatásköri fenntartásoknak köszönhető.
A Szövetségi Alkotmánybíróság az integrációs folyamatot intenzíven, sok nagy alkotmánybírósági eljáráson keresztül kísérte. Ezek az eljárások számos dolgot tettek érthetővé és láthatóvá, a jogfejlődés olyan eredményeit sikerült elsőként, differenciáltan kommunikálni, amelyeken keresztül az emberek megtanulthatták, mi az az államkölcsön, mit jelent a Görögországnak folyósított hitel vagy az európai stabilitási mechanizmus. Így tizenkét év távlatából úgy vélem, hogy
ezek a folyamatok jelentősen hozzájárultak az integráció iránti bizalomhoz.
Tudom, hogy egyesek Európa-kritikusnak tartanak minket, de mi magunkat Európa-pártinak tekintjük, és úgy véljük, hogy Európa házának stabil alapokon kell állnia. Tehát itt van egy alapvető feszültség. Úgy látom, hogy ezt időközben a tagállamok is mind belátták, de az európai intézmények nem értenek vele egyet, saját jogon akarnak cselekedni, ezt is meg lehet érteni. Éppen ezért amellett voltam mindig, hogy az utolsó szó jogának kérdését jobb nyitva hagyni. Olyan ez, mint a jó házasság: ott fel sem merülhet ez a kérdés.
– Az elnöksége alatt hozott utolsó nagy határozat, a PSPP-döntés is ebben a témakörben mozgott. A Német Szövetségi Alkotmánybíróság 2020 májusi elejei döntésében arra a megállapításra jutott, hogy az Európai Központi Bank (EKB) és az Európai Unió Bírósága (EuB) egyes cselekvései és döntései „nyilvánvalóan túllépték” a számukra biztosított hatásköröket, ezért a kötvényvásárlási programmal kapcsolatos EKB intézkedést szabálytalannak, az EuB jogértelmezését elfogadhatatlannak minősítette. Hogy élte meg, hogy éppen egy ilyen „kontroverz” ügyet kellett az utolsó szó jogán praktikusan eldönteni?
Tudtuk, hogy ebben az ügyben nagyon sok kritikát fogunk kapni, tehát nem volt könnyű az út. Ugyanakkor meg voltunk arról győződve, hogy ez az alkotmányjogi helyzet, a döntést 7:1-es szavazati aránnyal hoztuk meg. Természetesen személy szerint jobban örültem volna, ha nem ezzel a határozattal kell búcsúznom, könnyebb és bizonyára kellemesebb lett volna. A bíráskodás azonban ilyen, nem lehet válogatni az ügyek között, és nem lehet megválasztani az ügyek számára megfelelő időpontot, meg van kötve az ember keze, a kötelességét kell teljesítenie. Persze valahol kár, hogy éppen ez lett az utolsó határozatunk, hiszen az elmúlt években sokszor vizsgáltunk európai intézkedéseket, és nem kellett hatáskör-túllépést megállapítanunk. Egyet tudtam egyet érteni azzal a címmel, amit Dieter Grimm volt alkotmánybíró a Frankfurter Allgemeine Zeitungban a döntést elemző nagyszabású publicisztikájának adott: „Most jött el ennek az ideje”. Így láttuk mi is.
Ettől még a tanulási közösség nem bomlik fel, a dialógus folytatódik: a luxemburgi kollégák már jártak is azóta Karlsruhéban, és fordítva, német kollégák is voltak Luxemburgban. Annyiról van szó, hogy másképp látjuk a dolgokat, és egyelőre egyikünknek sem sikerült meggyőznie a másikat. A lényeg az, hogy az európai alkotmánybírósági közösségben
meg kell tudni hozni olyan döntéseket is, amelyek nem kényelmesek.
Egy szoros jogközösséghez ez is hozzátartozik. Az adott pillanatban persze nem könnyű, és nagy teher, de ez sok döntésnél így van, nagy felelősség nehezül a bírákra, ők nem választhatják a könnyebbik utat. Igen, kényelmesebb, egyszerűbb lett volna a PSPP döntésnél „átengedni” az ügyet. Ám éppen attól különleges a Német Szövetségi Alkotmánybíróság, hogy már sok "megkülönböztetett" pillanatot élt meg, sokszor kellett nehéz döntéseket meghoznia. A minőség és a tekintély pedig éppen ezekkel a "nehéz" ügyekkel függ össze, és nem azokkal, amelyeket mindenki megtapsol.
– Ezek a nehéz ügyek a tudományra is termékenyítőleg hatnak, Németország határain kívül is. Az előbb említett döntés például számos elemzésnek volt azóta tárgya magyarországi jogi folyóiratokban is. A Német Szövetségi Alkotmánybíróság határozatai a magyar jogtudomány számára mindig is megkülönböztetett jelentőséggel bírtak, már a joghallgatók is találkoznak tanulmányaik során fontosabb német szövetségi alkotmánybírósági döntésekkel.
Igen, a jogösszehasonlítás a Szövetségi Alkotmánybíróság határozatainak előkészítése során is nagyon fontos szerepet kap, még ha ez a határozatokban nem is feltétlenül látszik. Nagyon sokat tudunk egymástól tanulni. És nem is véletlen, hogy annak ellenére, hogy eltérőek az alkotmányaink és az alkotmányos kultúránk, mégis bizonyos területeken vannak közös fejlődési tendenciák, és sok kérdésben alakul ki európai vagy akár nemzetközi közmegegyezés. Nagyon megnyugtató, hogy a lényeget illetően nagyon sok területen közeledés tapasztalható, és éppen ezért nagyon fontos is ez a tanulási közösség.
A találkozók során nem „bíróság-turizmus”-ról van szó, ahogy ezt én is gondoltam alkotmánybírói megbízatásom előtt, általuk jobban megértjük a döntéseket, megtanuljuk kezelni a nehéz helyzeteket, segítenek a kríziskommunikációban. Az így szerzett tudás és tapasztalat nagyban segíti a munkánkat, a Szövetségi Alkotmánybíróság ezek nélkül nem ilyen lenne. Az európai alkotmánybíróságok konferenciája és a nemzetközi alkotmánybíróságok világkonferenciája, amelyek megszervezésében fontos szerepünk volt, ennek a célkitűzésnek a helyességét igazolták.
Remélem, hogy a tapasztalatokból egy kicsit a tudományos munkámba is át tudok vinni. A jogállamiságról és a demokráciáról indított diskurzus remélhetőleg több szálon folytatódik, így például a Heidelberger Gesprächsverbundban, ahova a különböző régiókból hívjuk a jogélet fontos szereplőit, vagy a Wissenschaftskolleg keretében szervezett nemzetközi alkotmányjogi tudományos beszélgetések révén. Éppen egy nagyobb kötetet szerkesztek Európa-demokrácia-jogállamiság témában, amely szeptemberben fog megjelenni, és ott is igyekszem az elnöki tapasztalatot is kamatoztatni, ugyanakkor tudományosan is reflektálni a felmerült kérdésekre. Nagyon jó érzés, hogy nem kell konkrét döntést hozni, hanem lehet egyszerűen tudományosan elemezni. A Mangold-féle Alaptörvény-kommentárban pedig a Szövetségi Alkotmánybíróságra vonatkozó rendelkezéseket kommentálom éppen.
Ide kapcsolódik egy hosszabb távú projekt, egy monográfia a Szövetségi Alkotmánybíróságról, amelyben szintén az elnöki tapasztalataimat szeretném összegezni és erőteljesen összehasonlító jogi szempontból is vizsgálni az alkotmánybíróságokat. Mi köti őket össze, melyek a különbségek, hol van fejlődésre lehetőség? A bíróságok nem statikusak, ez jól látszik többek között a francia alkotmánytanács példáján, amely az elmúlt évtizedekben jelentős fejlődésen ment keresztül. Aztán itt van a jogállamiság Európában tapasztalható válsága, amelynek megoldásához tudományos reflexióra is szükség van. Azt hiszem, központi jelentőségű, hogy ezeket a kérdéseket a lehető legtágabb keretek között tárgyaljuk, a különböző aspektusok és nézőpontok láthatóvá váljanak és a fejlődési vonalak is világosak legyenek.
A fejlemények nem a semmiből jönnek, okaikat is vizsgálni kell, ezek nem mindig kézenfekvőek, és a különböző államokban teljesen másból táplálkozhatnak. A demokráciafelfogások is nagyon különbözőek, ezeket is alaposan meg kell vizsgálni, sok mindent megmagyaráznak. Akárhova nézünk tehát, azt látjuk, hogy
Európában mind a sokféleség, mind az egység jelen van.
Az európai intézmények gyakorta hajlamosak az egységnek nagyobb jelentőséget tulajdonítani, én azonban meg vagyok győződve arról, hogy a sokféleség ugyanolyan fontos, sőt, különösen nagy értéke Európának. Ami persze nem teszi egyszerűvé a dolgot, de rugalmasabbá, ellenállóbbá és innovatívabbá tesz minket, s kedvező alapot teremt a jólét-szabadág-egyenlőség megteremtéséhez. Éppen ezért kulcskérdése az Európai Uniónak az egység és a sokféleség megfelelő egyensúlyának megtalálása, és ehhez tudósként én is szeretnék hozzájárulni – azt hiszem, az ELTE jogi karán is ezt teszi mindenki.
– Az egyensúly nemcsak a közügyekben, hanem a magánéletben is nagyon fontos. A pandémia adta nehéz helyzetben hogyan igyekszik megőrizni a testi-lelki-szellemi egyensúlyát?
Szerencsére nagyon privilegizált helyzetben vagyok tudósként, hiszen itthonról dolgozhatom, s ehhez társul, hogy nagyon szép helyen lakunk Freiburgban. Nagyon közel van az erdő, ahol feleségemmel sokat sétálunk. Heti kétszer bemegyek az egyetemre, mert bár rektorasszonyunk azt kérte, hogy a lehető legkevesebbet járjunk be, mindig akad intéznivaló. A kollégákkal igyekszünk tanszékileg Zoomon keresztül tartani a kapcsolatot, de az igazi egyetemi létet persze ez sem tudja pótolni.
Szomorúan tapasztalom, hogy vannak olyan hallgatóim, akik még soha nem jártak Freiburgban, nemis látták az ottani egyetemet. Csodálatos pillanat, amikor valaki először belép az egyetem kapuján és megérzi, hogy valami teljesen új kezdődik az életében – ezeket a fiatalokat ettől az élménytől a pandémia megfosztotta. Remélem, valamit tudnak majd ebből pótolni, ennek mikéntjén már most gondolkodunk, szeretnénk visszahozni majd az örömöt, például különböző ünnepi rendezvények, egyfajta „studium generale” segítségével. Addig is kialakítottunk egy mentorrendszert, s így minden tanszék kb. 20 hallgatót mentorál, szervez számukra eseményeket, kiscsoportos beszélgetéseket. Ami persze nem pótolja a jelenléti oktatást, de a visszajelzések szerint hatékony segítséget jelent. Ennek keretében a külföldi kapcsolatainkat is tudjuk valamennyire ápolni.