„Hiszek a demokráciában, a nép önrendelkezési képességében”
Miért éppen a jogtudomány? Miért pont a jogot választotta hivatásának?
Azt kell hogy mondjam, nem volt különösebb okom rá. Alapvetően a politikaelmélet és a kanadai politika érdekelt, ezért politológiát tanultam. Mint talán tudja, Észak-Amerikában mást is kell tanulnia az embernek, mielőtt jogi egyetemre megy, én politikatudományt tanultam.
Kanadában ekkoriban zajlottak az alkotmányos tárgyalások, amelyek végül egy kiegészítő dokumentum, az 1982. évi alkotmánytörvény elfogadásához vezettek. Ez a törvény tartalmazta többek között az első alkotmányosan rögzített kanadai Bill of Rights-ot, valamint az őslakosok jogainak védelmét. Közelről követtem e tárgyalásokat. Amikor aztán a doktori iskolába kellett volna jelentkezni, a tapasztaltak hatására elbizonytalanodtam, valóban készen állok-e erre. És Kanadában mit csinál az ember politikatudományi diplomával a zsebében, ha nem akar doktori képzésre menni? Jogi pályára megy. Tehát lényegében úgy jelentkeztem a jogi egyetemre, hogy azt gondoltam, csak gyakorlati képzettséget fogok szerezni.
Persze meglepődtem, amikor rájöttem, hogy a jogi egyetem jóval többet követel tőlem – több fantáziát, több kreativitást –, mint azt valaha is gondoltam. És hogy ugyanazok az ügyek, amelyek fontosak nekem, ugyanazok az elvek, ugyanazok a témák, amelyek a politikaelmélet iránti érdeklődésemet meghatározták, a jogban is megjelennek. Csak éppen a jog arra késztet, hogy feltegyük a kérdést, hogyan válnak ezek az elvek intézményekké, szabályokká.
Milyen folyamatok során válnak az elvek valósággá?
Melyik jogterülettel foglalkozott elsőként tudományos szempontból?
Munkajoggal kezdtem, ez volt az elsődleges területem. A doktori értekezésem a kanadai munkajog történetével foglalkozott, és az első publikációim is inkább ezen a területen születtek.
De jobban érdekeltek a kanadai alkotmányos kérdések. A McGill Egyetemen tanítottam, ahol franciául és angolul is oktattunk. Az alkotmányos kérdések közül először azon dolgoztam sokat, mi lehet a nyelv szerepe a politikai közösség kialakításában, és ennek hogyan kellene tükröződnie az alkotmányban. Mit jelent a nyelv egy alkotmányos struktúra számára? Mit jelent a nyelv kanadai kontextusban, például a kanadai szövetségi rendszer értelmezése szempontjából? A munka egy része a Kanadában folyó intenzív és feszült alkotmányos vita idején zajlott. A vita a Québec szuverenitásáról szóló népszavazással kezdődött, amely 15 évvel később egy újabb népszavazással folytatódott. Az foglalkoztatott, hogy ennek a csodálatos országnak, Kanadának a komplexitása hogyan tükröződhetne az alkotmányos szabályokban.
Mindig úgy gondoltam, hogy
az alkotmányjognak elsősorban a polgárokat kell szolgálnia.
A társadalom azonban mindenhol – és különösen Kanadában – összetett. Kanadában ráadásul két fő nyelv van, a francia és az angol. És kérdés az is, hogyan lehet igazságosan alakítani a dolgokat az őslakosokkal.
Az őslakosok jogai újra és újra előkerülnek a munkáiban. Hogyan világítaná meg a téma alkotmányos jelentőségét?
Amikor a Sydney Egyetemen lezártam a dékáni időszakot és visszatértem a kutatáshoz, azon gondolkodtam, mivel is foglalkozzam. A Victoria, ez a csodálatos egyetem, ahol dolgozom, többek között éppen azzal vonzott, hogy itt komolyan foglalkoztak az őslakosok jogrendjével.
Na most egyet vissza kell lépnem. Sok korai munka az őslakosok jogával kapcsolatban, beleértve az enyémeket is, elsősorban arra összpontosított, hogy milyen terek létezhetnek a kanadai jogon belül az őslakosok számára
Az őslakosok belső szervezete és saját joga a nagy többségünk számára fekete doboz volt.
Egyszerűen nem tudtuk, mi az, és nem is gondoltuk, hogy tudnunk kellene. De az elmúlt évtizedek során világossá vált, hogy valamit azért nem ártana a dologról tudni.
Amikor 2002-ben visszatértem Kanadába, emlékszem, megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy hiába dolgoztam már jó ideje ezen a területen, és hiába fordítottam sok figyelmet az őslakos jogrendek belső működésére, valójában fogalmam sem volt róla, hogyan működnek ezek a jogrendek. Hogyan tudtak az őslakos társadalmak összetartani, amikor nem volt központi bíráskodásuk, nem rendelkeztek a hatalomnak azzal a hierarchikus struktúrájával, amellyel az államok? Erről gondolkodni és ezt az őslakosoktól tanulva feldolgozni – ez volt az egyik legtermékenyebb dolog, amit pályafutásom legutóbbi szakaszában csináltam.
E kérdések felmérése nem csak az őslakos társadalmak számára hasznos, hanem rendkívül tanulságos a nemzetközi joggal kapcsolatban is. A nemzetközi jog egy nem állami jogrend, amelynek nincs központi, az erőszak monopóliumával rendelkező hatalma, és az államok tagként vesznek részt benne. Bár nincs világos, hierarchikus hatalmi struktúrája, az intézményei valamiképpen működnek. Azt láttam, hogy ennek ellenére sok nemzetközi jogász próbál a nemzetközi jogról „államdominált” fogalmak szerint gondolkodni.
Az őslakosok jogának kutatása során tanultam meg azt, hogyan vizsgálhatjuk a nem állami intézmények által dominált folyamatokat. Hogyan működik a jog ebben a kontextusban? Ennek alapján hogyan gondolkodjunk ezekről az intézményekről? És ez csak egy példa.
A központosított állam modellje a klasszikus államokon belül sem működik igazán,
pláne nem kizárólagos modellként!
Ön nemcsak kétnyelvű környezetben tanult, hanem különböző jogcsaládokkal, jogi kultúrákkal is találkozott. Ezek hogyan alakították a jogról alkotott felfogását?
Gyorsan rájöttem, hogy a nyelvi különbségek erős és hasznos metaforái a jogon belül létező különbségeknek. Hogy egy kézenfekvő példát hozzak, nemcsak francia és angol nyelven, hanem a kontinentális és az angolszász jogcsaládok „nyelvével” is megismerkedtem. Gyakran a magánjogi jogviták kimenetelének különbségei (például a szerződési jogban) megegyeznek a kontinentális és az angolszász jogrendben. Ami valóban különbözik, az a döntésig vezető érvelési folyamat és az érvelés során használt fogalmak – ezek szépen megragadhatók a nyelvi analógián keresztül. Olyan ez, mintha más nyelven érvelnénk.
És a nyelvi különbség is számít.
A nyelv fogalmi kategóriákat rögzít, amelyeket a társadalmak internalizálnak.
Még Kanada és az Egyesült Államok, vagy Kanada és Ausztrália fogalmi rendszere is nagyban eltér – a közös nyelv ellenére.
Sok jogrendszerrel találkozott, az egyik a magyar. Hogyan került az érdeklődési körébe Kelet-Európa és Magyarország?
Az évek során felismertem, milyen nagy értéket jelent, ha olyan emberekkel dolgozom együtt, akiknek a társadalmát nem vagy csak tökéletlenül ismerem. Ilyenkor meg tudom ítélni, hogy a kanadai vagy ausztrál tapasztalatokból fakadó elgondolásaim provinciálisak-e, az adott kontextusra korlátozódnak-e, vagy tágabb kontextusban is működnek. Ezért találom rendkívül vonzónak és tanulságosnak a magyar barátaimmal és kutatótársaimmal folytatott diskurzust is.
Ezzel kapcsolatban két momentumra térnék ki. Az egyik az 1989 utáni évekhez kötődik: ekkor zajlott a politikai rendszerek elképesztő átalakulása Kelet- és Közép-Európában. A kérdés az volt, hogyan építsünk alkotmányos struktúrákat. Hogyan hozzuk létre a jogállamiságot? Az alkotmányos rend alapjai iránt érdeklődő ember számára ez egy lenyűgöző időszak volt. Az 1990-es években kutattam Ukrajnával kapcsolatban, Vietnámmal kapcsolatban is kutattam, és Mianmarral is foglalkoztam a puccs előtt, de kifejezetten magyar ügyekben soha nem vizsgálódtam. Részt vettem ugyan akadémiai csereprogramokban, de
Magyarországgal kapcsolatban csak amolyan „tanuló” voltam.
Másodszor a közelmúltban tűnt fel újra Magyarország a horizontomon. Úgy láttam, az itteni kihívások a demokratikus átmenet kihívásainak maradványai, és mindez a populizmushoz kapcsolódik, ami engem különösen érdekel. A populizmus alapkérdése, hogy miképpen kell valójában működnie a demokráciának – és ezt a kérdést az alkotmányjogászoknak is fel kell tenniük. Számomra a kérdés az, hogyan valósítsuk meg a demokráciát úgy, hogy az hű legyen az ígéretéhez. Ez különbözteti meg egymástól a jóféle és a rosszféle populizmust. A jó populizmus magában foglalja a polgárok felhatalmazását, és azt gondolja, hogy az emberek az alkotmányos rend alapkövei – amit én teljes mértékben osztok. Rossz akkor lesz a populizmus, amikor a nép nevében megfogalmazott követelések elkezdenek deformálódni.
Az ELTE -n újra kapcsolatba kerülhettem Magyarországgal, azzal a hellyel, amelyet évtizedekkel korábban annyira nagyra értékeltem, és azzal a társadalommal, amelyet nagyon tisztelek. Az 1989-es átalakulás igazán bátor történet, de az efféle átalakulások soha nem tökéletesek. Én úgymond meghívást kaptam, hogy újra a magyar jogállamiság, a magyar alkotmányosság, a magyar társadalom „tanulója” legyek.
Ez nagy kiváltság, és ezt a kiváltságot az ELTE-nek köszönhetem. Bodnár Eszternek és a kollégáinak, akiket bemutatott, annak az alkotmányjogász csapatnak, amelyik az International Society for Public Law Budapesten megalapított kelet-közép-európai alszervezete körül gyűlt össze. Ez a nagy lehetőség vezetett az intézményeink közötti eszmecserékhez és párbeszédhez, ahhoz a csodálatos konferenciához 2020-ban Victoriában, amelyet az ELTE és a Victoria Egyetem közösen szervezett, és amelynek tényleges hatása volt. Az itt elhangzott előadásokból azóta három különszám jelent meg vezető nemzetközi folyóiratokban.
Díszdoktoravatása alkalmából előadást fog tartani az ELTE-n Egy valóban demokratikus alkotmányosság címmel. Miről szól majd az előadás?
Az előadás előfeltevése az, hogy sok alkotmányjogász elvesztette a demokráciába, a nép önrendelkezési képességébe vetett hitét. Én nem! És nem látok alternatívát.
Nekünk, alkotmányjogászoknak számos feladatunk van ezzel kapcsolatban. A legalapvetőbb az, hogy az alkotmányos rendet úgy alakítsuk ki, hogy az valóban teret engedjen az emberek véleményének és azt megerősítse. Ez nem jelenti azt, hogy a bíróságok nem fontosak, mert azok, de
az alkotmányról folytatott viták célközönsége végső soron az állampolgárok közössége.
Ez nem csak a választások megtartását jelenti. A demokrácia lehetőséget jelent az érdemi részvételre is. Biztosítja a kormány elszámoltathatóságának és felügyeletének mechanizmusait, hogy az emberek tudják, miről szavaznak, és valódi döntéseket hozzanak. Egy egészséges demokratikus rendszer nem csak azt jelenti, hogy négy vagy öt évente szavazhatunk. Azt is jelenti, hogy láthatjuk, mit tesz a kormány, és értékeljük azt.
Az alkotmányjogászok fő feladata pedig nem a demokrácia korlátozása, hanem annak biztosítása, hogy a polgárok érdemileg részt vehessenek a demokráciában, és elmondhassák a véleményüket arról, ami történik.