Jubileumi interjúk VIII. – Németh János
Mikortól beszélhetünk a polgári eljárásjog oktatásáról az Állam- és Jogtudományi Karon? Mikorra datálható a polgári anyagi jog és a polgári eljárásjog oktatásának szétválása intézményünkben? Helytálló-e az az elgondolásom, hogy a kezdetekben e kettőt együtt oktatták?
A polgári anyagi jognak és a polgári eljárásjognak – még ha különböző elnevezések alatt is – a megkülönböztetése és külön kezelése gyakorlati okok miatt is természetes jelenség. Az egyes jogforrásokban – ha másként nem, külön részben – elkülönülten jelentek meg az anyagi és az eljárási szabályok. Az eljárási szabályokat az anyagi szabályok gyakorlati alkalmazásának keretében tanították.
Egyetemünk jogelődjén, az 1635-ben, két (bölcsészeti és teológiai) karral megalapított Nagyszombati Egyetemen csak mintegy három évtizeddel később jött létre a harmadik, a Jogi Kar, amelyen 1667-ben kezdődött meg az oktatás. Az alapítólevél szerint a Karon, ahol a dékán mellett – előírás szerint – négy professzor oktatott, háromféle (hazai, kánon- és római) jogot, helyesebben jogterületet. E három jogterület közül két professzornak a hazai jog oktatása volt a feladata, azonban a hazai jogba nemcsak a magánjog, hanem a közjog, a büntetőjog is beletartozott. Az eredeti elképzelés szerint a hazai jog anyagi s alaki jog oktatására oszlott volna, azonban gyakran egy-egy jogterületnek egyáltalán nem volt tanára, így a hazai jogon belül az anyagi és alaki jogot együtt oktatták, vagy éppen a római jog tanára oktatta a hazai jogot is. A Kar alapítása után csak harminc évvel, 1696-ban volt a Karnak először négytagú tanártestülete: Bencsik Mihály, a hazai jog tanára mellett a hazai alaki jogot Koller Ferenc (1667–1750) adta elő (L. Eckhart Ferenc: A Jog- és Államtudományi Kar története. 1667–1935. Budapest, 1936. 13. o.). Egy-egy tanár tehát kezdetben a hazai, magyar jogterületek különböző anyagi és alaki ágait, részeit oktatta, és csak jóval később – amikor az adott tárgyakat illetően a megfelelő személyi és tárgyi feltételek már biztosíthatók voltak – kerülhetett sor a hazai jog, azon belül a magyar magánjog elkülönített, anyagi és alaki jogi oktatására.
Az anyagi jog és az eljárási jog együttes oktatására később is sor került. A múlt század negyvenes éveinek végéig az egyetemre kinevezett professzorok személyiségének, tudásának sokkal nagyobb volt a jelentősége, mint az ötvenes évektől kialakulni kezdődő rendszerben, ahol az intézményesült, nem professzori, hanem tanszéki oktatás egységes jegyzetek alapján történt. A professzorok személyén alapuló oktatásból következett, hogy ha az oktató mindkét jogterület alapos ismerője volt, akkor mindkét tárgyat előadta, de az is elfordult, hogy egyes oktatók szakismerete vagy éppen a professzorok személyes ellen- vagy rokonszenve miatt a tanszékek és az általuk oktatott anyagok is nem az elméleti felosztás szerint alakultak. Előfordult tehát a huszadik században is, hogy a polgári anyagi jogot és a polgári eljárásjogot egy tanszék, sőt volt, amikor egy professzor oktatta.
Az egyes jogterületeket oktató professzorok és tanszékek ekként változó azonosságát vagy elkülönültségét meg kell különböztetnünk az anyagi magánjog és polgári eljárásjog mint jogágaknak a mai értelemben vett elkülönülésétől. Ahogy említettem, jogforrási szinten is sokáig csak gyakorlati szempont alapján történt meg az elválás. Az alaki (törvénykezési, eljárási) magánjognak az anyagi magánjogtól elméleti alapon történő megkülönböztetése a XIX. század második felétől datálható a magyar jogirodalomban.
Az úgynevezett magánjogias vagy anyagi jogi szemlélet – amely még a XIX. század első felének perjogi irodalmában is érvényesült, s amely a törvénykezést csak az általános alapelvek, mint a nyilvánosság, közvetlenség stb. szempontjából vizsgálta tudományosan, de nem tárgyalta így a perbeli cselekményeket, lehetővé tette e cselekményeknek a magánjog szabályai szerinti tárgyalását, a magánjogi szerződések közé sorolását – ekkor már elégtelennek bizonyult. Magyarországon a német jog gyakorolt – közvetlenül vagy az osztrák jogon keresztül közvetve – komoly hatást, de nem csupán a könyvekben megjelenő szakmai vélemények, hanem a személyes szakmai kapcsolatokon keresztül is.
A XIX. század közepétől a jogirodalomban megjelent az az újszerű megközelítés, hogy a per nem más, mint egy jogviszony, melynek alanyai a felek, illetve az állam (az annak nevében eljáró bíróság). Már 1855-ben megjelent a német jogi szakirodalomban Christoph Martintól olyan álláspont, hogy a perbeli jogok és kötelezettségek egy sajátszerű kötelmi jogviszonyt alkotnak, amelynek alanyai a felek és a bíróság egyaránt.
Bernhard Windscheid, a XIX. század nagy hatású német jogtudósa 1856-ban megjelent Die actio des römischen Civilrechts vom Standpunkte des heutigen Rechts című munkájában határolta el egymástól az anyagi jogi igényt és a római jogi actiot. Oskar Bülow, a német polgári perjog egyik legjelentősebb képviselője Die Lehre von den Prozesseinreden und die Prozeßvoraussetzungen című,1868-ban megjelent munkájában szakított azzal az állásponttal, amely a polgári perjogot évszázadokon keresztül a kereseti jogot is magába rejtő elemként, a magánjog egyik, önállótlan részének tekintette. Bülow az idézett munkájában kifejtette azt a véleményét, hogy a polgári per – létét és előfeltételeit tekintve is – az anyagi jogitól teljességgel különböző, egészen önálló közjogi és nem magánjogi jogviszony, amelyből a peres felek és a bíróság számára kölcsönösen jogok és kötelezettségek származnak.
A kereseti jognak a magánjogtól való függetlenségét, önálló, közjogi jellegét Plósz Sándor A keresetjogról című, magyar nyelvű értekezésében fejtette ki 1876-ban, majd egy évvel később, 1877-ben Heinrich Degenkolb német jogtudós is megjelentette hasonló álláspontját az Einlassungszwang und Urteilsnorm. Beitrage zur materiellen Theorie der Klageninsbesondere der Anerkennungsklagen című munkájában.
Fabinyi Tihamér szerint Plósznak és Degenkolbnak ez a felismerése volt az, amely „a perjogot a magánjog béklyóitól megszabadította, igen széles perspektívát nyújtott annak kifejlődésére. A kereset, a peralapítás, a perbebocsátkozás, az ítélet, a perorvoslatok, a jogerő, a végrehajtási jog jogi természete egyszerre mind új színezetet kapott, vitássá vált és megoldást követelt.” (Fabinyi Tihamér: Magyary Géza – Emlékbeszéd. 1930. 13. o.)
Az irodalmi vita különösen az alapvető kérdés, a kereseti jog problémája körül alakult ki. Az ezzel kapcsolatos elmélyült, széles irodalmi apparátus felhasználásával, valamint szabatos megfogalmazással készült, részletes indokolást a magyar jogirodalomban elsőként Magyary Géza A magyar polgári peres eljárás alaptanai című, 1898-ban megjelent munkája tartalmazta. Ebben a művében Magyary kifejtette, hogy a perben az állam (az állam szerveként a bíróság) a maga felségjogát gyakorolja, amellyel szemben senki, így a felek sem lehetnek jogosultak, csak kötelezettek, valójában tehát a per a felek szempontjából csak közjogi, lekötelezési viszony lehet.
A polgári anyagi és alaki jogi összefüggésre vonatkozó, a korábbi magánjogias elméleti állásponttól rendkívül lényeges kérdésben eltérő, a kereseti joggal kapcsolatos fenti új felfogást valló, kiemelkedő tudású két magyar polgári perjogász – bizonyos időszakban párhuzamosan, Plósz Sándor 1881-től 1924-ig, Magyary Géza pedig 1903-tól 1928-ig – volt a Karunk professzora.
Az elméleti szétválást követően természetes volt, hogy Karunkon a magyar magánjogot és a polgári törvénykezést a XIX. század végén már elkülönítve, önálló, rendes tanszékek oktatták.
A magyar magánjogot és a polgári törvénykezést oktató tanszékek esetében a XX. században többször az is előfordult, hogy az adott tantárgyat két tanszék is oktatta. Ennek a kettősségnek a későbbiekben rövid ideig magam is tanúja voltam. I–III. éves hallgató koromban (1952–1955) ugyanis még létezett a jelenlegi félemeleti helyén a Polgári Jogi II. (korábbi Magánjogi II.) Tanszék, Nizsalovszky Endre professzor irányításával. Ugyanakkor a jelenlegi Agrárjogi Tanszék helyén működő Polgári Jogi I. (korábbi Magánjogi I.) Tanszéket Világhy Miklós egyetemi tanár vezette. Ez a különállás – amelynek eredményeként egy évfolyamot ugyanazon Tanszék oktatott a II. és III. évben is – azt jelentette, hogy az adott évfolyam hallgatói a másik Tanszék oktatóit többnyire csak hírből ismerték. A két Tanszék különállása csak 1955-ben szűnt meg, amikor összevonták őket és az addig önálló Polgári Eljárásjogi Tanszéket a félemeleten két szemináriumi helyiséggel.
Az összevont Tanszéket 1957 tavaszáig – amikor az 1956-os forradalomban való részvétele miatti retorzióként nyugdíjba küldték – Nizsalovszky Endre professzor vezette, ezt követően Beck Salamon professzor vette át a tanszékvezetői feladatokat az 1960-ban bekövetkezett nyugdíjazásáig. Ekkor újra szétvált az anyagi jogot és az eljárási jogot oktató két tanszék, az előbbi vezetését Eörsi Gyula professzor vette át, míg az utóbbiét Névai László professzor.
 |
 |
| Plósz Sándor, a polgári törvénykezési jog nyilvános rendes tanára (1881–1894, 1905–1924). | Nizsalovszky Endre, minden idők egyik legnagyobb magánjogásza. 1938-tól a polgári törvénykezési jog professzora. Az 1956-os forradalomban vállalt szerepe miatt meghurcolták, 1957-ben egyetemi tanári tisztéből elbocsátották. |
Melyek a polgári eljárásjog oktatásának a Karunkat érintő fő mérföldkövei?
Különböző ismérvek alapján lehetne a polgári eljárásjog oktatásának Karunkat érintő fő mérföldköveit keresni és találni. A magam részéről a magyar polgári eljárásjog oktatásának tárgya szempontjából emelnék ki egy, szerintem fontos mérföldkövet.
A magyar polgári eljárásjog (alaki magánjogi, törvénykezési jogi) oktatásának tárgya Karunk alapításának kezdete óta nagyjából változatlan volt, azt a polgári peres eljárások szabályait magában foglaló polgári perjog képezte.
A XIX. század végének magyar jogirodalmában azonban a polgári eljárásjogon – illetve pontosabban az akkori elnevezésnek megfelelően a polgári törvénykezési jogon – belül már megkülönböztették a peres és a „per körén kívül eső”, úgynevezett perenkívüli (Magyary Géza) vagy „máskép önkénytes jogszolgáltatás”-i (Plósz Sándor) eljárásokat. A ma általánosan használt nemperes elnevezést Sárffy Andor, az 1946-ban megjelent „Magyar polgári perjog” című könyvében a „perenkívüli” jelző mellett, annak szinonimájaként használta, és az elfogadottá vált.
Az elmúlt másfél évszázad általunk ismert írásos anyagainak az áttekintéséből az állapítható meg, hogy a polgári eljárásjog tárgyának az oktatása általában magában foglalta vagy legalábbis érintette –időként és az irányító személytől is függően eltérő mértékben –mind a polgári perjog, mind a polgári nemperes eljárások témakörét. Ezeknek a témaköröknek a vázlatos vagy részletes kifejtése, illetőleg oktatása azonban csaknem a XX. század végéig mindig egy tantárgy – a polgári eljárásjog, illetve polgári perjog – keretében történt.
Ezt figyelembe véve teljesen érthető volt a kiemelkedő szakmai tudással rendelkező polgári eljárásjogásznak, Magyary Gézának az a már egy évszázaddal ezelőtt ismert álláspontja, hogy különösen sajnálatos „a polgári perenkívüli eljárások elhanyagoltsága, ami úgy a törvényalkotás és az irodalom, mint a jogtanítás és jogalkalmazás terén is megnyilvánul” (Fabinyi Tihamér: Magyary Géza – Emlékbeszéd. 1930. 31. o.).
A második világháborút közvetlenül megelőzően már a jogirodalomban is felmerült – igaz, hogy az akkori háborús körülmények között érthetően komolyabb visszhang nélkül – olyan javaslat, hogy a peres eljárás két féléven át tartó oktatásán túl egy harmadik félévben tanítsák a nemperes eljárásokat is. A javaslat indokolása szerint a gyakorlati jogi pályán elhelyezkedők számára ezeknek az eljárásoknak az ismerete különösen fontos.
A múlt század negyvenes éveinek végétől kezdődően a nemperes eljárások egy részének a jelentősége az alapul fekvő gazdasági viszonyok megváltozásával összefüggésben megszűnt, más nem peres eljárások bírósági, közjegyzői jogkörből államigazgatási jogkörbe kerültek, többször bírósági felülvizsgálat lehetősége nélkül.
Mérföldkőnek tekinthető, jelentős változás csak az 1990-hez köthető rendszerváltást követően állott be, amikor a gazdasági, társadalmi viszonyok szabályozásának nagymérvű módosulása eredményeként a nemperes eljárások jelentősége és addigi száma rendkívül rövid időn belül a többszörösére emelkedett, és a polgári eljárásjog oktatására rendelkezésre álló óraszámok, valamint a két féléves oktatási időszak kevésnek bizonyult. A különböző, egyhamar a százat is meghaladó számú nemperes eljárások között több olyan volt található, amelyek – így például a cégeljáráson belüli érdemi cégügyek, a fizetési meghagyásos eljárások, a bírósági végrehajtások, közjegyzői hagyatéki eljárások – mindegyike mára elérte és meghaladta az évenkénti százezer ügyet, egyesek pedig a félmilliót is.
Közvetlenül a rendszerváltás után tanszékvezetőként kezdeményeztem – a tanszéki munkatársak egységes támogatásával – a Kar vezetésénél, hogy az addigi két féléves oktatási időszak alatt főként a polgári perjogi ismeretek oktatására kerüljön sor, majd azt követően egy további féléves időtartam álljon a Tanszék rendelkezésére, amely félévben külön tantárgyként a rendkívül nagy mértékben megnövekedett és jelentőssé vált nemperes eljárásokat oktatnánk. Az előterjesztett javaslatot – indokoltsága ellenére – csak komoly viták lefolytatását követően sikerült elfogadtatni. Ennek eredményeként az 1992/93-as tanév első félévétől megkezdődött a polgári perjog elnevezésű tantárgy két féléves oktatása mellett egy másik kötelező tantárgynak, a polgári nemperes eljárási jognakegy féléven keresztül tartó előadása és számonkérése, s tart immár több mint negyedszázada.
A Polgári Eljárásjogi Tanszéknek ezzel a változtatással több évszázadon keresztül kialakult, illetőleg folytatott oktatási gyakorlatot sikerült a maga és remélhetőleg a hallgatók számára is előnyösen megváltoztatni.
A Kari vezetés igenlő döntésének meghozatalához minden bizonnyal hozzájárult az a tény is, hogy a polgári nemperes eljárási jog eredményes oktatásának elősegítése érdekében az előadások megkezdését megelőzően már a Tanszék 1992-ben, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának kiadásában megjelentette a Bókai Judit – Gabányi Józsefné – Kiss Daisy – Németh János – Piskolti Sándor – Vida István szerzők által írott 493 oldalas, Polgári nemperes eljárások címet viselő egyetemi jegyzetet (Szerk.: Németh János), amely több tucat nemperes eljárás speciális szabályozását tartalmazta.
Ugyanakkor az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának kiadásában 1992-1993-ban megjelent Magyar polgári perjog I-II. (szerzők: Juhász – Kiss – Németh – Papp – Somlai – Szentirmay – Szilbereky, szerk.: Németh János) már ennek megfelelően, ezzel egyezően, csak és kizárólag perjogi témaköröket foglalt magában.
A mai Polgári Eljárásjogi Tanszék tehát két különböző tartalmú kötelező tantárgyat oktat más-más évfolyamokon, és a viszonylag új tantárgy egyre növekvő szabálytömegének a hallgatókkal való jobb megismertetése érdekében.
A polgári nemperes eljárásokra vonatkozó szabályok hatalmas tömegét tanúsítja különben az a tény, hogy az ELTE Eötvös Kiadónál, Budapesten, 2010-ben Éless Tamás – Juhász Edit – Juhász Imre – Kapa Mátyás – Papp Zsuzsanna – Somlai Zsuzsanna – Szécsényi-Nagy Kristóf – Tímár Kinga – Tóth Ádám – Török Judit – Varga István szerzőktől (szerk.: Varga István) megjelent A polgári nemperes eljárások joga című tankönyv, valamint annak 2013-ban második, átdolgozott kiadása egyaránt meghaladta az 1100 oldalt.
1950-ben vezették be Karunkon az újfajta szemináriumok rendszerét. A Kar történetét bemutató könyvben azt írják a szerzők, hogy ennek egyik célja már nem a tudományos kutatásba való bevezetés volt, hanem többek között a szakérettségizett hallgatók korrepetálása, tehát egyfajta felzárkóztatás okán működött. Mennyiben változtak a polgári eljárásjog oktatásában a szemináriumi módszerek a bevezetéstől napjainkig? Megnevezhetőek-e a bevezetés időszakához hasonló, meghatározott célok, és milyen létszámmal működtek az idők során a szemináriumi csoportok?
Az 1952-ben 175-180 fővel indult I. évfolyam hallgatói új követelményként már felvételi vizsgát tettek, az írásbeli dolgozat jellemző módon A Szovjetunió a Béketábor vezetője címet viselte. Az évfolyamon a négy év során végig hét, elvben változatlan és a gyakorlatban is csak kivételesen, egy-két főt érintő változtatással működő csoport működött. A 20-30 fő közötti csoportokba a hallgatókat kizárólagos hatáskörrel a Kari Tanulmányi Osztály (KTO) – általunk nem ismert elvek alapján – állította össze, illetve változtatta meg. (Az ELTE ÁJK hallgatójaként az 1952–1956 közötti időszakban különben több kérdésben, vitás ügy eldöntésében azt tapasztaltam, hogy a KTO vezetője kvázi politikai tisztként, a Kar dékánját messze meghaladó, inkább felső pártszerveket megillető hatáskörrel rendelkezett.)
A csoportok élére a KTO – a felvételi vizsgán elért eredmények figyelembevételével – egy-egy csoportvezetőt is kijelölt, akinek feladata volt, hogy minden tanítási napon negyedórával a reggeli órakezdés előtt a Tanulmányi Osztályon felvegye az ott elzárt, külön szekrényben lévő csoportnaplót, amelyet a napi oktatás befejezése után neki oda vissza is kellett vinnie. A csoportnaplóban a csoportvezetőnek – fegyelmi felelősség terhe mellett – minden oktatási napon személyenként jelezni kellett az adott csoporttagnak az előadáson, illetőleg a gyakorlati foglalkozáson való jelenlétét vagy mulasztását. Viszonylag kis számú igazolatlan mulasztás már fegyelmi eljárás megindítását eredményezhette, amely akár kizárással is járhatott.
Ez a szigorú, a középiskolai rendszerhez hasonló megoldás – amely azon a meggondoláson is alapult, hogy az évfolyam mintegy 50%-át kitevő szakérettségizettek a tudásszerzésük ellenértékeként kapott ösztöndíjukért, kollégiumi elhelyezésükért dolgozzanak meg – évekig fennmaradt.
A szemináriumok elsődleges célja – már csak a szakérettségizett hallgatók előzetes tudásanyagának többnyire alacsony szintjére, esetenként szinte teljes hiányára tekintettel is – a tudományos kutatásba való bevezetés nem lehetett.
A II. világháborút megelőző jogi kari oktatásunkban érvényesülő, német eredetű kutatói szemináriumok visszaállítása az azok vezetésére alkalmas professzorok, széles körű szakmai, tudományos ismeretekkel rendelkező docensek hiánya következtében is abban az időszakban reménytelen volt.
A szakérettségizett vagy rendes érettségivel rendelkező, de gyengébb felkészültséggel rendelkező hallgatók korrepetálására, egyfajta felzárkóztatására a tananyag jobb megértésére irányuló, vizsgára való felkészítő szemináriumok kétségtelenül alkalmas oktatási formának bizonyultak. Probléma e rendszerrel kapcsolatban inkább abból adódott, hogy a rendkívül alacsony – főleg tanársegédi, esetleg adjunktusi munkakörben tevékenykedő – oktatói, valamint a magas hallgatói csoportlétszám miatt nem volt, nem lehetett eléggé intenzív ez a fajta szemináriumi rendszer sem. Ebből adódóan éveken keresztül a mindenkori kari vezetés igyekezett – mérsékelt sikerrel – az oktatói létszámnövelés eszközével, a jóval hatékonyabb, úgynevezett „kiscsoportos oktatást” megvalósítani.
 |
| Polgári eljárásjogi szeminárium 1958-ban. Szemináriumvezető: Németh János |
Ha már a szemináriumokról beszélgetünk, készült Önről egy fénykép, amint 1958-ban polgári eljárásjogi szemináriumot tart hallgatók egy csoportjának. Emlékszik-e a fénykép készítésének történetére, milyen okból készült a kép?
Semmit nem tudok e hatvan évvel korábbi fénykép készítéséről, magam is meglepetéssel és az ifjú koromra való örömteli emlékezéssel láttam a földszinti folyosó falán kifüggesztve.
1954-ben alakulnak meg az első tudományos diákkörök. Mikor jött létre a Polgári Eljárásjogi Tanszékhez kapcsolódóan az első diákkör, és a ma működő diákkörökhöz képest miben mutatható ki hasonlóság és miben eltérés a diákköri munka között? Ön bizonyára tagja volt a diákkörnek, milyen emlékeket idézne fel szívesen ezzel kapcsolatosan?
Az 1954-ben még önálló, de a két Polgári Jogi Tanszékkel 1955-ben összevont Polgári Eljárásjogi Tanszéki részlegen abban az időszakban sajnos olyan volt az oktatói személyi létszám, hogy tudományos diákköri munka szervezésére, irányítására nem volt lehetőség.
Az összevont Tanszék, azaz valójában három tanszék oktatói létszáma az 1955/56-os tanévben összesen 10 fő volt, akik közül egy (Sárándi Imre) mint aspiráns nem is a Karhoz, hanem a Magyar Tudományos Akadémián létesített Tudományos Minősítő Bizottság Titkárságához tartozott.
Ugyanebben az időszakban a Tanszék oktatóinak, az I-II. félévben a nappali tagozaton heti 8 óra előadást, valamint a hallgatók egyre emelkedő számú csoportja számára heti 4 óra gyakorlatot kellett tartani. Ezen túlmenően kellett még a nagyobb óraterhelést jelentő, a nappali tagozat létszámát meghaladó hallgatóval rendelkező levelező tagozaton fakultatív előadások és konferenciák, valamint néhány speciális kollégium megtartásáról gondoskodni.
Így fordulhatott elő szükségszerűen – mint az az Eötvös Loránd Tudományegyetem 1955/56. évi Értesítőjéből kitűnik –, hogy demonstrátorként, negyedéves nappali tagozatos hallgatóként én is polgári eljárásjogi gyakorlati órákat tartottam harmadéves nappali tagozatos hallgatók számára, és konferenciákat a levelező tagozat negyedéves hallgatói számára.
Az 1956-os forradalmat követően csak rosszabbodott a helyzet a Tanszék személyi ellátottságát illetően. Az oktatói létszám ugyanis 9 főre csökkent, mivel Nizsalovszky Endre tanszékvezető egyetemi tanárt, akadémikust kényszernyugdíjazták, Szemenyei László tanársegéd pedig külföldre távozott (az akkori terminológiával disszidált). Ugyanakkor Sárándi Imre aspiránsból tanársegéd lett, jómagam pedig gyakornoki státuszban lettem a Tanszék oktatója és egyben az akkor már 72 éves Beck Salamon professzor egyedüli segítője a Polgári Eljárásjog oktatásában.
Az 1960-ban ismét önállóvá vált Tanszékünkön csak Varga Gyula egyetemi tanársegéd 1963-as alkalmazását követően, az ő szervező, irányító munkájának eredményeként alakult meg és kezdett el működni tudományos diákkör. Ez a megalakult és az 1960-as évek közepétől már a Polgári Eljárásjogi Tanszék mellett is működő tudományos diákkör a különböző országos rendezvényeken rövid időn belül komoly sikereket ért el.
A diákkör eredményes tevékenysége Varga Gyula egyetemi adjunktus 1983-ban tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halála után is folytatódott, és tart a mai napig.
Mivel hallgató koromban nem működött polgári eljárásjogi tudományos diákkör, nem voltam, nem lehettem tagja diákkörnek, de a mai napig szívesen emlékszem vissza arra, hogy az 1950-es évek elején a Kari vezetés egy-két évben, az egyes tanszékekhez kapcsolódó, általa meghatározott, fontosnak tartott szakmai témakörök tudományos jellegű kidolgozására különböző pénzjutalommal járó pályázatot hirdetett meg.
Az egyik ilyen – emlékezetem szerint – az 1954/55-ös évre meghirdetett polgári eljárásjogi témakörben magam is készítettem egy pályázati dolgozatot – a kasszációs-revíziós perorvoslati rendszer címmel –, amelyet büszke örömömre, számomra akkor nagynak számító kéthavi egyetemi tanársegédi fizetésnek megfelelő pénzjutalommal díjazott a kari vezetés. (Életem első, értékesebb saját tulajdont képező tárgyát, egy NDK-s rádiót tudtam vásárolni belőle.)
A Polgári Eljárásjogi tudományos diákkör munkájának megindulása mellett az 1960-as évek közepétől kezdődően emelkedett azoknak a neves külső szakembereknek a száma, akik – nem főállásban – bekapcsolódtak a tanszéki oktatómunkába. Ezzel egy időben tehetséges, jól felkészült hallgatók nagy számban jelentkeztek a Tanszék által meghirdetett demonstrátori helyekre, egyre többen választottak a jogi tanulmányaik lezárásához szükséges szakdolgozatuk elkészítéséhez polgári eljárásjogi témát.
Mindezek a tények hozzájárultak ahhoz, hogy emelkedett a tanszéki viták és tudományos diákköri dolgozatok színvonala.
A rendszerváltás időszakától kezdve a közjoghoz tartozó polgári perjog alkalmazott alkotmányjogi voltára tekintettel fokozott társadalmi figyelem kísérte a Polgári Eljárásjogi Tanszéken oktató, ott korábban demonstrátorként tevékenykedő, illetve szakdolgozatot író személyeket. Talán nem véletlen, hogy a most említett személyi körből – emlékezetem szerint – hatan: (időrendi sorrendben) Tersztyányszky Ödön, Németh János, Bihari Mihály, Bragyova András, Paczolay Péter és Juhász Imre alkotmánybírák lettek, illetve közülük később hárman, Németh János, Bihari Mihály és Paczolay Péter az Alkotmánybíróság elnöki tisztét is betöltötték. A fentieken kívül az Alkotmánybíróságon látott, illetve lát el jelenleg is főtanácsadói feladatot (ugyancsak időrendi sorrendben) Badó Katalin (Juhász Imréné), Varga István, Udvary Sándor, Somlai Zsuzsanna és Papp Zsuzsanna.
A polgári eljárásjog már 1875-ben a jogtudományi doktori szigorlat egyik tárgya volt. 1981 előtt bevezették az úgynevezett komplex államvizsga tárgyakat, ennek körében a polgári eljárásjog államvizsga tárgy volt. Lehet-e tudni, hogy miért került sor végül ennek a megszüntetésére?
A hetvenes évek végén az a döntés született, hogy 1981-től kezdődően – a polgári anyagi és eljárásjog komplexitását szem előtt tartva – az államvizsga tárgyai között a polgári jogot a polgári eljárási joggal együtt kérdezzék, és ezzel a polgári eljárásjogi ismeretek számonkérése a legmagasabb szintre került. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy e döntés, ha nem is annyira a Karnak, mint a Tanszéknek, de kétségtelenül mérföldkő volt, csak gyorsan kidőlt!)
A helyesnek tűnő elgondolás azonban a vizsgáztatási gyakorlatban sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ennek oka az volt, hogy a felmenő rendszerben bevezetett módosítás azt is magával hozta, hogy a hallgatói terheket korlátozó szabályok miatt polgári eljárásjogból az első félévet követően a hallgatók igazán komoly felkészülést nem igénylő beszámolót, majd a második féléves eljárásjogi anyagból pedig csak kollokviumot tettek le, mert a szabályok szerint az államvizsga tárgyát képező tantárgyból nem lehet szigorlatot előírni. Ilyen tanulmányi előzmények után az államvizsga tárgyát képező tantárgyi együttes anyag – terjedelmét és nehézségi fokát tekintve – meghaladta az átlagos képességű hallgatók többségének a tudását annak ellenére, hogy az államvizsgára történő eredményes felkészülés érdekében az érintett tanszékek egy egyféléves, kötelező komplex gyakorlati órát is tartottak. Sajnos gyakran előfordult, hogy egyes esetekben – főleg akkor, ha Vékás Lajos kollégám volt az anyagi jogi, én pedig az eljárásjogi cenzor – a vizsgázó hallgatók 60-70%-a nem tudta teljesíteni a követelményeket. Belátva, hogy a fennálló szabályok között a hallgatók polgári eljárásjogi tudását nem emeli a tantárgy államvizsga tárggyá tétele, visszatértünk a jelenleg is érvényesülő vizsgáztatási rendszerhez.
Ki lenne az az öt professzor, akiket mint legjelentősebbeket nevezne meg a Polgári Eljárásjogi Tanszékhez kapcsolódóan, és mit köszönhetünk nekik?
Mi perjogászok bővelkedünk kiváló elődökkel. A Kar korábbi hazai jogi, magánjogi, majd később törvénykezési jogi, illetve eljárásjogi szervezeti egységéhez (tanszékéhez) tartozó vagy kapcsolódó professzorok, tanárok közül tevékenységük alapján az alábbi hat személyt tartom feltétlenül megemlítendőnek:
Koller Ferenc (1667–1720) – A nagyszombati egyetemen Koller Ferenc, a Tripartitum kiváló ismerője, a hazai jognak, azon belül is az alaki jognak volt az első, több évtizeden keresztül tanító oktatója. Rövid ideig az egyházjogot előadó jezsuita mellett a Kar egyetlen tanára volt, több évtizedes tevékenységével a hazai jog későbbi művelőire jelentős hatást gyakorolt. Nagy jelentőséget tulajdonított a hazai perjog megismertetésének. Fennmaradt kézirataiban – amelyeket előadásaira vagy a hallgatóinak való diktálásra készített – a bevezető elméleti fejtegetések után általában gyakorlati jogesetekkel, perekkel, a periratok megfogalmazásával, azok stílusával foglalkozott, így azokban Eckhart Ferenc szerint „az első praktikus célokat szolgáló jogi tankönyvet kell látnunk, amely … világos didaktikai célkitűzéssel jött létre.”
Kelemen Imre (1744–1819) – Kelemen Imrét, a volt jezsuitát 1777-től a győri jogakadémián alkalmazták a magánjog rendkívüli tanáraként, majd rövid idő eltelte után ugyanott már a római jogot és a magyar törvényelméletet is ő tanította mint rendes tanár. A jogakadémia Pécsre történő áthelyezését követően ezt a feladatát 1793-ig látta el, amikor Pestre helyezték az egyetemre, ahol többször volt dékán, illetőleg rektor. Eckhart Ferenc – aki inkább a kritikus megjegyzéseiről, mintsem a megalapozatlan elismeréseiről volt ismert – Kelemen Imre 1793-ban történt, a hazai magánjog tanárának egyetemi kinevezését értékelve írta: „Kinevezésével a kar a hazai jogi irodalom egyik legnevesebb művelőjét iktathatta tagjai sorába.”
Kelemen Imre Institutiones iuris Hungarici privati című, 1814-ben, első kiadásában háromezer példányban Pesten, majd 1818-ban már második kiadásban Budán megjelent munkája több kötetben tárgyalta a magyar magánjogot. A latin nyelven megjelent mű 1822-ben már magyar nyelven, 1827-től pedig németül is hozzáférhetővé vált. Eckhart Ferenc szerint ez „az egyetlen munka, amely régi magánjogunk rendszerét német nyelven tárgyalja”. A kiadott mű 4. kötete az eljárásjogot tartalmazta, kiegészítve egy igen hasznos függelékkel, amelyben különböző bírói parancsok, figyelmeztetések, idézések stb. találhatók. Kelemen Imre e munkája a magyar magánjogot – s annak természetes és fontos részeként az eljárásjogot – rendszerben foglalta össze. E rendszer követendő példa volt az utókor számára is. Az első olyan magyar jogtudós volt, akinek a munkáiban az eljárásjog tág teret kapott, többek között még a közigazgatási bíráskodással is foglalkozott.
Plósz Sándor (1846–1925) – Plósz Sándor huszonhét éves korában már az akkor felállított kolozsvári egyetemen a törvénykezési, a váltó- és a kereskedelmi jog rendes tanára. Innen helyezték át 1881-ben a budapesti egyetemre professzornak. 1894–1905 között igazságügyi minisztériumi államtitkár, majd miniszter, aki a magyar polgári eljárásjog tudományának eddigi legnagyobb hatású művelője. Nevéhez fűződik a modern kori magyar kodifikáció kiemelkedő – és a mai napig példának tekintett – törvénye, az 1911. évi I. törvény a polgári perrendtartásról.
Több mint ötvenéves egyetemi oktatói működése során Plósz nem írt tankönyvet, de az általa művelt szakterületek mindegyikén jelentős szakirodalmi műveket alkotott. Az eljárási, törvénykezési jog témakörében az úgynevezett absztrakt kereseti jog elméletének kiemelkedő képviselője volt.
Minden valószínűség szerint Plósz Sándornak köszönhető a Polgári Eljárásjogi Tanszék könyvtárának az a rendkívül széles körű és csaknem hiánytalan német nyelvű – a XVIII. század elejétől kezdődő – folyóiratokból és szakkönyvekből álló gyűjteménye, amelyeket a különböző német egyetemekről hozzánk érkező szakmabeli kollégák is többnyire csodálkozva és sokszor irigykedve szemlélnek.
Magyary Géza (1864–1928) – Magyary Géza jelentős irodalmi munkássága alapján 1903-ban kapta meg Karunk II. Polgári Törvénykezési Tanszékére a rendkívüli tanári kinevezést, majd 1905-ben rendes tanárrá nevezték ki. Előtte 1890-től Kecskeméten a római jog, majd 1893-tól Nagyváradon a kereskedelmi és a váltójog, valamint a perjog tanára volt.
Plósz Sándor az egyetemi oktatói tevékenységét minisztériumi államtitkársága és minisztersége alatt szüneteltette, így 1905. július 12-től, amikor a király visszahelyezte az igazságügy-miniszteri székből az egyetemi állásába, Karunknak polgári perjogból párhuzamosan két kiemelkedő tudású rendes tanára volt.
Magyary Géza tudományos tevékenységének legjelentősebb része a polgári perjog területére esik, amelyet Magyarországon ő foglalt először tudományos rendszerbe. Kiemelkedő munkája A magyar polgári peres eljárás alaptanai címen 1898-ban megjelent könyve, a kari meghívását ez alapozta meg. A polgári perrendtartásról szóló 1911. évi I. törvénycikk elfogadását követően két kiadásban is megjelent (1913-ban, majd 1924-ben) Magyar polgári perjog című tankönyve nagy megbecsülésnek örvendett és örvend a mai napig is a perjogi szakemberek körében.
Nizsalovszky Endre (1894–1976) – Plósz Sándor 1924-ben történt nyugalomba vonulása és Magyary Géza 1928-ban bekövetkezett halála után egy évtizedig a polgári eljárási jog oktatása és vizsgáztatása helyettesítés útján történt: részben Kuncz Ödön, részben Szladits Károly adta elő és kérdezte a magyar polgári törvénykezési jogot. Az üresedést Nizsalovszky Endre 1938-ban történő kinevezésével szüntették meg.
Nizsalovszky Endre korábban Debrecenben volt a kereskedelmi és váltójog tanára, majd Budapesten 1934-től a Műegyetem Közgazdasági Karán a kereskedelmi és magánjog tanára. A Karon először a polgári törvénykezési jogi tanszéket vezette, majd 1943-tól a magyar magánjogi tanszéket, de 1943/44-es tanévben is még ő adta elő a polgári eljárási jogot. Jellemző, hogy a tanszékeket – ismert tudományos felkészültsége, szakmai súlya alapján – minden alkalommal pályázat nélkül, kari meghívás alapján nyerte el.
Nizsalovszky Magyary Gézának a Magyar polgári perjog című tankönyvét – a szerző halálát követően – 1939-ben kiegészítette és átdolgozta –, így az 1939/40-es tanévtől kezdődően új tananyagként már ez állt a hallgatóság rendelkezésére és vált rövidített elnevezéssel – mint „Magyary–Nizsalovszky” – oktatási anyaggá, valamint az 1911. évi polgári perrendtartás tekintetében a gyakorlat számára alapművé. Nizsalovszky Endre vezetése alatt jelent meg a Tanszék Szemináriumi kiadványok sorozata, amely néhány éven belül nyolc kiemelkedő tanulmányt mutatott fel.
Beck Salamon: (1885–1974) – A találó „utolsó magyar esetjogász” címmel illetett Beck Salamon hatszázat meghaladó szakirodalmi cikkel, mellette több jelentős tanulmánnyal, monográfiával (pl. Rendeltetéses javak, Kötelemvalósulás, Érdekeszme töredékek, Magyar védjegyjog, Szabadalmi jog, Négy értekezés) és évtizedes jogalkalmazói gyakorlattal rendelkező ügyvéd 1946-ban Karunkon dologi és kötelmi jogból magántanári képesítést nyert, amelyet 1947-ben a magánjog egész tárgykörére kiterjesztettek. 1949-től a polgári eljárási jognak tanszéki jogú előadója, 1950-től a Tanszéken egyetemi rendkívüli tanár, majd 1951-től egyetemi tanár. 1952-ben az állam- és jogtudományok kandidátusa, majd 1957-ben a Többszemélyes perjogi helyzetek című doktori értekezés alapján a tudományok doktora címet nyerte el. 1957-ben átvette Nizsalovszky Endrétől a két Polgári Jogi és a Polgári Eljárásjogi Tanszékből összevont Polgári Jogi és Polgári Eljárásjogi Tanszék vezetését, és ezt a feladatot 1960-ig, nyugdíjba vonulásáig – amikor is munkája elismeréseként megkapta a Munka Érdemrend arany fokozata kitüntetést – ellátta.
Beck Salamon a tág értelemben vett anyagi és alaki magánjog rejtett összefüggéseinek avatott ismerője és kifejtője volt.
Ügyvédként képes volt arra, hogy a legelveszettebbnek hitt, bonyolult pereket bravúros jogászi teljesítménnyel megnyerje, vagy arra, hogy ügyvéd kollégáit tanácsaival kilátástalannak tűnő esetekben is pernyeréshez segítse. Egyetemi tanárként az első perctől kezdve arra törekedett, hogy az elmélet és a gyakorlat szoros összefüggését, kölcsönhatását a hallgatókkal megismertesse, tudatosítsa, és a hosszú évek során felgyülemlett hatalmas tudásanyagát – a tőle megszokott teljes odaadással és közvetlenséggel – a lehető legnagyobb mértékben átadja nekik.
A valójában nem túl hosszú, mintegy tíz évig tartó aktív oktatói tevékenysége közben ő maga is mindent megtett azért, hogy fenntartsa a kapcsolatát az éltető gyakorlattal. Tevékenyen közreműködött a Pp., az I. és II. Ppn., a Vht. és a Ptk. kodifikációs munkájában, és megszervezte – többek között – a Tanszék mellett működő Polgári Eljárásjogi Tudományos munkaközösséget, amelynek az ülésein az előadók és a vitában részt vevők nagy része gyakorlati szakember volt.
Megtisztelő kötelességének tartotta, hogy írásos tananyaggal is segítse a hallgatók tanulását. Erre azért volt sürgető szükség, mert mindössze két olyan komoly, szakszerű, egyetemi hallgatóknak készített tankönyv volt forgalomban, amely az 1953-ig többé-kevésbé hatályos főbb polgári perjogi szabályokat ismertette és magyarázta. A hallgatóknak azonban ekkor már elsősorban az új polgári perrendtartást, az 1952. évi III. törvényt magyarázó, írott tananyagra volt sürgősen szükségük. Beck Salamon igyekezett ezt az igényt a lehető leggyorsabban kielégíteni,és az új Pp. elfogadását követően szerzőtársaival szinte azonnal egyetemi jegyzeteket készített, majd később olyan tankönyvet írt, illetve szerkesztett, amelyre a polgári eljárásjogi irodalomban még ma is gyakran hivatkoznak.
Hallgatói szempontból ő volt a legméltóbb a szeretetre.
A beszélgetőtárs Rácz Anna volt.
Jubileumi interjúsorozatunk következő részében Dezső Márta professzor asszonnyal beszélgetünk az alkotmányjog oktatásának történetéről.