Jubileumi interjúk X. – Erdei Árpád
A ma fellelhető régi tantervek alapján úgy tűnik, mintha a büntető tudományok oktatása egy ideig kissé mellőzött lett volna. Igaz-e ez az állítás?
A Kar oktatási portfóliójában a kezdetektől fogva a civilisztika volt a hangsúlyos. A római jogból, amelynek hatásai az egész európai jogfejlődést befolyásolták, nem a büntetőjognak jutott a legjelentősebb szerep. Ennek megfelelően a Kar sem tekintette központi kérdésnek. A XVIII. század végére, a XIX. század elejére tehető a büntetőjog hangsúlyosabb megjelenése. Az első alkalom, amikor kari oktató büntetőjogi és eljárásjogi valódi tankönyvet írt, a XIX. század elejére tehető. A szerzője a büntető anyagi és eljárásjogot egyaránt oktató Vuchetich Mátyás volt. A tankönyvben rendkívül színvonalas fejtegetéseket olvashatunk mind az anyagi, mind pedig az eljárásjogot illetően. Számos olyan kérdést tárgyalt, amelyek a mai korban is foglalkoztatják a szerzőket. Megjegyzendő, hogy a büntetőjog területén az elsődleges természetesen az anyagi jog volt, a tudomány művelőit az eljárásjog kevésbé foglalkoztatta. Vuchetich tankönyve egyébként az eljárásjogot gyakorlati büntetőjognak nevezte.
Hogyan született meg a gondolat, hogy a kor igényeinek megfelelő magyar büntető eljárásjogot meg kell teremteni? Kérem, hogy beszéljen a különböző kódextervezetekről is ennek kapcsán, illetve arról, hogy a nyelvi és a politikai határok különbözősége milyen hatással lehetett a magyar büntető eljárásjog megszületésére.
Természetesen ott, ahol anyagi büntetőjog létezik, valamilyen eljárásnak is léteznie kell, hogy az érvényesíthető legyen. A magyar jogfejlődésben is mindig voltak eljárási szabályok, de Magyarország tulajdonképpen az európai fejlődéstől eltérő úton haladt, minthogy soha nem tette uralkodóvá például az Európa-szerte követett inkvizitórius eljárást. Ez nem azt jelenti, hogy nem volt hatása ennek az eljárásrendszernek a magyar jogfejlődésre, már csak azért sem, mert a különböző időkben Magyarországra betelepített, tőlünk nyugatabbra élő országokból származó lakosság sokszor privilégiumként a saját „jogát” használhatta. Mindamellett az írásbeli és a sommás per megkülönböztetésén alapuló rendszer egy idő után már nem felelt meg teljes mértékben az igényeknek. Az 1700-as évek végén már született eljárásjogi törvénytervezet, amely ugyan soha nem vált törvénnyé, de jelzi, hogy alkotóit a korszellem megérintette. A XIX. század eleje, ha úgy tetszik, a reformkori törekvések gondolata a jogászokat is munkára bíztatta, és kísérletek történtek újabb tervezetek létrehozására, illetve ezek törvénybe iktatására. A XIX. század közepe tájára, a 40-es évekre ennek kézzelfogható eredményei is voltak, amennyiben (1843-ban és 1844-ben) születtek tervezetek. Valójában azonban csak a XIX. század második fele, pontosabban az utolsó harmadának időszaka hozta magával az eljárási kódex megteremtésére irányuló erőfeszítések eredményessé válását. Itt kell megjegyezni, hogy a XIX. század elején a jogi oktatás még latin nyelvű volt, a szakirodalom is ezt a nyelvet tekintette megfelelőnek, ám a nyelvújítás végül is a magyar nyelvet ugyancsak alkalmassá tette arra, hogy a tudomány művelésére használják, így a jogirodalom is kezdett magyar nyelvűvé válni. Az első magyar nyelvű tankönyv Szlemenics Pál nevéhez fűződik, ő azonban nem a Kar, hanem a pozsonyi főiskola tanára volt. (A magyar nyelvű könyv egyébként eredetileg latin nyelven jelent meg 1817-ben.) Nyilvánvaló, hogy a XIX. század második felében a tervezetek már magyarul készültek, a latin kezdett kimenni a „divatból”, ami azonban nem érintette a jogásztársadalom nyelvi felkészültségét. Nyugodtan kijelenthető, hogy akkoriban a latinos műveltség még természetes elvárás volt. Az utolsó időszak tehát, a nagy kodifikációs korszak, a kiegyezéssel volt valamelyest összefüggésben. A szabadságharc 1849-es bukását követően egy ideig az osztrák eljárási törvény közvetlen alkalmazása is előfordult Magyarországon. Nem követünk el nagy hibát, ha azt állítjuk, hogy az Októberi Diplomát követően indulhatott meg a jog magyar nyelvű fejlesztése a siker kilátásával, s talán innét számíthatjuk a vegyes rendszer bevezetéséhez vezető erőfeszítések kezdetét.
Ami a büntető eljárásjogot illeti, az osztrák eljárási törvény alkalmazása helyett az Országbírói Értekezlet 1861-ben visszaállította a régi magyar jogot, ez azonban már nem felelt meg a kor igényeinek. Egyes helyeken az osztrák jog alkalmazása is folytatódott. A bizonytalanságokon csak új eljárási kódex segíthetett volna, ennek elkészítése viszont nem ment könnyen. Az első törvénytervezet Csemegi Károly nevéhez fűződik, és 1872-ben jelent meg. Ez nem vált törvénnyé, és talán nem is nagy baj, mert nem igazán minősíthető a legsikeresebb kísérletnek. Már itt megjegyzem azonban, hogy így is nagy befolyást gyakorolt a jogalkalmazásra, mert a sárga borítóval megjelentetett könyvet (ami a nevét is erről a tényről kapta) a miniszteri ajánlás a bíróságok számára alkalmazhatóvá tette, és az első magyar büntetőeljárási kódex hatálybalépéséig az ország jelentős részében alkalmazták is.
A század végére, pontosabban az 1896. év végére megszületett az I. Bűnvádi perrendtartás (1896. évi XXXIII. tc.), és ehhez „alig” húsz évre volt szükség, amely idő alatt Csemegi maga két tervezetet készített, és végül – az ő munkáját követve – egy harmadik változat került az Országgyűlés elé, és vált törvénnyé.
Csemegiről mindenképpen említendőnek vélem azt a különös körülményt, hogy az első büntető törvénykönyv nagy elismerést szerzett a számára, és sokan – megfeledkezve eljárásjogi tevékenységéről – szinte kizárólag nagy büntető anyagi jogászként jegyzik. Természetesen a nagyság odaítélése nem indokolatlan, de kétségtelen, hogy a tervezeteinek a tanúságtétele szerint eljárásjogásznak is legalább ugyanolyan óriás volt. Ami az utóbbi területet illeti, a sikere kisebb. Ennek az oka az, hogy bizonyos nézetei vitatottak voltak. Jeles kortársai közül sokan a szemére hányták a vádelv túlzott hangsúlyozását, valamint azt, hogy az esküdtszék intézményét nem tartotta megvalósíthatónak a soknyelvű Magyarországon. Egyebek között ezek a tények játszottak közre abban, hogy az első tervezetének az elkészülte után az említett kérdésekben némileg módosítani kényszerült az álláspontját, és még arra is vállalkozott, hogy elkészít egy másik tervezetet, amelyben a kritikus pontokon eltér az elsőtől. A harmadik elkészítését viszont már elutasította, amikor kiderült, hogy a második tervezet sem nyerte el a bírálók tetszését. Az erre kijelölt bizottság által készült tervezet azonban már a Parlament elé került.
Visszatérve a nyelv kérdésére, amelyet részben már érintettem, egyfajta kuriózumként jegyzem meg, hogy a Vuchetich-féle tankönyvből tanult és vizsgázott latin nyelven Vörösmarty Mihály is, csakúgy, mint minden kortársa, akik a Kar hallgatóiként folytattak jogi tanulmányokat. A XIX. század magyar jogászságának idegen nyelvi műveltségével kapcsolatban érdekesség lehet, hogy nemcsak a latin nyelv tudása volt eléggé természetes, hanem az is, hogy a professzorok, a tekintélyes jogászok, akik befolyásoló szerepet játszottak a jogi életben vagy a tudományban, általában jól ismerték mindenekelőtt a német, de az angol és a francia nyelvet is. Valószínű, hogy a joghallgatók úgyszintén járatosak voltak az említett nyelvekben, mivel sokszor bizonyos jogi tankönyvek angol, francia vagy német eredeti szövegeket is tartalmaztak, amelyeket a szerzők fordítás nélkül közöltek. Erre vonatkozó vizsgálódásokat sosem folytattam, de különböző jelekből arra következtetek, hogy az idegen nyelvekben való jártasság még a XX. század első felében is eléggé természetes volt a jogászság, különösen az elméleti tevékenységet folytató jogászok körében. A tipikusan egynyelvű, jól csak magyarul tudó jogász valószínűleg a II. világháború utáni időszak szülötte, ennél a kérdésnél azonban nem szívesen horgonyoznék le.
Visszatérek azonban a német nyelvhez, amelynek az ismerete már csak azért is fontos volt, mert a Habsburg Birodalomban ez volt az uralkodó nyelv. Ami pedig már a XIX. századot illeti, a szabadságharc bukásának egyik következménye, az Ausztria, illetve a Habsburgok iránt érzett sajátos ellenszenv egyik hatásaként az osztrák helyett a német jog iránti érdeklődés megnövekedése e nyelv ismeretétől is függött. Jellemző volt, hogy bár már az Ausztriával való megbékélés korszakában volt az ország, a magyar jogfejlesztésben inkább a német, és nem az osztrák jog jelentette a követendő példát, illetve nem az utóbbi szolgáltatta a hasznosítható és hasznosítandó jogi megoldásokat. Ehhez az is hozzátartozik, hogy a német jogtudomány jogfejlesztő törekvései Európa egészében elismertek voltak, és inkább ez jelentette a francia jog befolyásának ellensúlyát a büntetőjogi területen. Az osztrák jog maga is erős francia hatásokat mutatott.
|
Vuchetich Mátyás, a római jog és a büntetőjog tanára (1808–1824) |
Vuchetich fő művét a büntetőjog több évi előadása után írta meg. Király Tibor akadémikus készítette el a magyar fordítást |
Mikor kapott önálló jogági elismertséget az eljárásjog, és mikortól kapott a tárgy önálló tanszéket?
A büntető eljárásjogot valamilyen formában mindig is oktatták a Karon. A büntetőjoggal együtt a hazai jog részeként szerepelt a tananyagban, s a professzora valamely más tantárggyal együtt gondozta. Ennek megfelelően önálló büntetőjogi tanszék sokáig nem létezett. (A különböző tankönyvek is igazolják ezt az állítást. Az érdeklődőknek Angyal Pál tankönyvét ajánlom a figyelmébe.)
A büntetőjog és a büntető eljárásjog kapcsolata mindig szoros volt, olyannyira, hogy hosszú időn át az anyagi jog tanára eljárásjogot is oktatott, a kettő elválasztása még gondolatként sem jelent meg. A Büntetőjogi Tanszék büntető eljárásjogi tanszék is volt, anélkül, hogy ezt külön jelezték volna. Az anyagi jog és az eljárásjog „jogági elkülönülése” azonban már a XIX. század második felében megtörtént, ezt az oktatói perszonálunió létezése sem teszi tagadhatóvá.
Ami a tanszéki elkülönülést illeti a Karon, ez az 1950-es évekre tehető, évekig tartó folyamat volt. A Büntetőjogi Tanszék élén tevékenykedő Kádár Miklós működésének idejére esett a tényleges különválás, amikor is már az anyagi jog és az eljárásjog oktatói nem „oktattak át” a másik területre, és ezt nem is várta tőlük senki. A kezdet egybeesett olyan változásokkal is, amelyek oktatók távozását jelentették a Büntetőjogi Tanszékről. Viski László az MTA Jogtudományi Intézetébe került, a kandidátusi címét már ottani tevékenysége alatt szerezte. Az addig anyagi jogászként számontartott Király Tibor a tanszékvezető döntése szerint az eljárásjog oktatását kapta feladatul, míg Fonyó Antal Szegedre került a büntetőjog oktatójaként.
Az eljárásjog oktatására „kívülről” is érkeztek különböző személyek. Ezek részben a Kar oktatói közül kerültek ki, részben pedig a Karra telepített, és a „párt és a kormány” által ide helyezett személyek voltak. Természetesen megjelentek az utánpótlásnak számító fiatalok is.
Az első tanszékvezető Móra Mihály volt, aki eredetileg egyházjogászként működött, ám ez a tevékenysége a háború utáni fejlemények hatására lehetetlenné vált. Őt követően Barna Péter lett a tanszékvezető, aki viszont kívülről, „a párt és a kormány” elhatározásából került a Karra, és a Büntető Eljárásjogi Tanszékre. Korábbi hivatali és jogtudományi tevékenysége folytán a tanszék a legjobb hely volt a számára az oktatásban, noha a „szakma” a jogtudományi működését az akadémiai doktori cím megszerzése után sem értékelte kiemelkedőnek.
Ami az önállóvá vált eljárásjogi tanszéket illeti, sajátos feladatot is be kellett töltenie. A kriminológia oktatásának szervezeti egységévé is vált, minthogy a „kriminológiai csoport” a Büntető Eljárásjogi Tanszék keretében működött. Ugyanakkor viszont a kriminalisztika oktatását a Büntetőjogi Tanszék végezte, Viski László irányításával, aki meghívott előadóként tartotta kezében a tárgy gondozását egészen a 70-es évekig. (Rajta kívül Molnár József vett részt a kriminalisztika oktatásában – természetesen ő is a Büntetőjogi Tanszék oktatójaként.) A sajátos megoldás hátterében egyes híresztelések szerint alapvetően személyi okok álltak.
A Büntető Eljárásjogi Tanszék oktatói állományába a két említett tanszékvezetőt most figyelmen kívül hagyva, Király Tibor, majd a Kádár Miklós által ugyancsak odairányított Szabóné Nagy Teréz tartozott eleinte. Szabóné fiatalon kandidátusi fokozatot szerzett, és ugyancsak igen fiatalon docenssé vált.
Kívülről érkezett a Tanszékre az 1960-as években Kratochwill Ferenc, aki addig a Pesti Központi Kerületi Bíróságon közlekedési bíróként tevékenykedett. Azt mondhatjuk, a Tanszék építésének az első korszaka ezzel lezárult. (A már említett „kriminológiai csoport” tagjaként került a Tanszékre Vígh József docensi minőségben, és Gönczöl Katalin tanársegédként. Én magam 1970-ben lettem a Tanszék oktatója, előzőleg az Országos Kriminalisztikai Intézet kutatójaként tevékenykedtem.Minthogy egyetemi tanulmányaim utolsó évétől kezdve folyamatosan oktattam kriminalisztikát a Büntetőjogi Tanszék keretében, csak félig-meddig számítottam külsősnek.
Hogyan került át a kriminalisztika oktatása a Büntetőjogi Tanszéktől a Büntető Eljárásjogi Tanszékhez?
A kriminalisztika oktatását – mint már említettem – Viski László tartotta kézben, aki már nagyon fiatalon érdeklődött a terület iránt. Elismert szaktekintély volt, szerkesztőként és szerzőként is közreműködött a Belügyminisztérium által kiadott kriminalisztika tankönyv megszületésében. Ebben az időben a kriminalisztika még két féléves tárgy volt. A Büntető Eljárásjogi Tanszéken önálló technikai kutatások is folytak. A szűk körű tudományos műhelynek Viski Lászlón kívül néhány hallgató volt a tagja, köztük Pusztai László és jómagam, továbbá Prímás Gyula fotós, aki néhány évig másodállásban segítette a munkát. Az anyagi jogász kollégák nem kívántak kriminalisztikát oktatni. Az évek során időnként felmerült a tantárgy felszámolásának a gondolata is. Ez szerencsére nem valósult meg, de a tárgy oktatása egy félévre korlátozódott. Később válaszút elé érkeztünk: vagy megszűnik a kriminalisztika oktatása, vagy átveszi a Büntető Eljárásjogi Tanszék. Ez utóbbi történt, mégpedig oly módon, hogy Molnár József átoktatott a Büntető Eljárásjogi Tanszékre. Az utóbbi időben a tárgyat Finszter Géza gondozza. Azt, hogy mi történik a kriminalisztika oktatásával, a tervek szintjén ismerhetjük. Ennek alapján úgy látszik, mintha a tényleges hasznosságánál a mostani felfogás kisebb jelentőséget tulajdonítana neki.
1981-ben Bűnügyi Tudományok Intézete alakult a Karon. Milyen tanszékek tartoztak ide, és az oktatásra nézve milyen hatással volt a tanszékek intézetbe történő összevonása?
Ezzel az intézkedéssel az oktatás korszerűsítése, és ennek érdekében nagyobb oktatási egységek (intézetek) létrehozása volt az állami cél, de a tanszékeket a Kar nem kívánta felszámolni. A formailag fennmaradó tanszékek intézetbe sorolása mégis megtörtént, ám ez egyúttal azt is jelentette, hogy az intézethez tartozó tanszékek egyfajta integrációban oktattak. Bevezették például a büntetőjogi és büntető eljárásjogi komplex gyakorlatokat, ami azonban nem bizonyult sikeresnek. A komplex gyakorlatok vezetését a Tanszék oktatói nem szívesen vállalták, úgy vélték, hogy két tantárgy gyakorlatának az oktatásához a kellő tapasztalatokkal nem rendelkeznek. Különösen az elképzelt oktatási mód gyakorlati aspektusához hiányzott az a tapasztalatuk, amely a mindennapi gyakorlati jogi munkában részt vevők számára természetesen adódott. Valójában a komplex gyakorlatok oktatási módszert jelentettek volna, az elképzelések szerint ezeken az órákon konkrét jogeseteken át, a felmerülő anyagi jogi és eljárásjogi problémák megoldásával, a szükséges iratok elkészítésével, a formailag és tartalmilag megfelelő határozatok elkészítésével a hallgatók a büntetőjogi és eljárásjogi ismeretek együttes alkalmazásához kaptak volna szakszerű segítséget. A valóságban az elképzelések a gyakorlatban nehezen voltak végrehajthatók, ahhoz ugyanis tényleges aktákat kellett beszerezni, hogy valódi problémákat lehessen illusztrálni vagy szimulálni, és ennek még jogi akadályai is voltak. Ilyen nehézségekkel a külső gyakorlatvezetők szerencsére nem küszködtek, mert ők hozták a saját ügyeiket, a konkrét adatok kitakarásával, és nem egészen szabályosan, de a főfoglalkozású oktatóknak is átadták ezeket.
Németh János professzor úrral már beszélgettünk arról, hogy 1981-ben komplex államvizsgát vezettek be anyagi és eljárásjogból, polgári és büntető anyagi és eljárásjogból is vizsgázni kellett. Később ezt megszüntették. A professzor úr azt mondta, hogy a komplex államvizsgák teljesítése nagyon nehéz volt a hallgatók számára, ezért szűnt meg. Mit lehet erről a büntetőjogi területen elmondani? És mit gondol arról, hogy eljárásjogi tárgy ma már nem szerepel az államvizsga tárgyak között?
Németh Jánosnak teljesen igaza van, ez így valóban nagyon nehéz volt. Az anyagi jogi és az eljárásjogi tárgyat egyszerre kellett teljesíteni, és ez óriási mennyiségű tananyag volt. A két tárgyból adott feleletre egy jegyet kaptak a hallgatók. Tehát ha valaki az egyik tárgyból akár kiválóan is teljesített, ám a másikból nem felelt legalább elégségesre, elvileg nem teljesítette a vizsgát. Ez vita forrásává válhatott a két tárgy oktatói között az államvizsga jegy megállapításakor. Az értékelésnél folyamatosan problémát jelentett, hogy a tananyag nem volt észszerűen meghatározva. Sokszor a vizsgáztatók nem a hallgatók átfogó ismereteire voltak kíváncsiak, hanem részletekbe menően kérdezték a hallgatókat. Összehasonlítva azonban a két vizsgát, ez a büntető tudományterületen jóval könnyebb volt, mint a civilisztikában: a tananyag jóval kisebb terjedelmű volt.
A másik kérdést nehezen tudom megválaszolni. Figyelembe véve azonban, hogy az eljárás tárgyát az anyagi jog adja, annak elsődlegességét elismerem. Anyagi jog nélkül az eljárásjognak nincs mivel foglalkoznia. Ugyanakkor viszont az eljárásjog azt az eljárást szabályozza, amely nélkül az anyagi jog nem érvényesülhet. Ettől függetlenül az eljárásjog kivétele a záróvizsgák köréből számomra nem elfogadhatatlan. Ellenkezőleg, reálisnak tartom, hogy a megbízható anyagi jogi tudás számonkérése a záróvizsgákon elengedhetetlen, az eljárásjogi ismeretek viszont a gyakorlati alkalmazás szintjén (és ez a lényegükhöz tartozik) az egyetemi oktatásban aligha sajátíthatók el. Mellesleg, ezt szerencsésen ismerték fel már jó hosszú ideje a jogászképzés tervezői, mert a diploma megszerzése után bizonyos gyakorlati időket írtak elő a különböző jogterületen működők számára a szükséges gyakorlati ismeretek és tapasztalok megszerzése céljából. Az ügyvédbojtártól az ügyvédjelölt kifejezés megjelenéséig, és azt követően a mai napig a gondolat nem halt el. A bírósági fogalmazó vagy az ügyészségi fogalmazó kifejezés is egy gyakorlati tapasztalatszerzési időhöz kötődik. A szakvizsgák pedig igen jelentős figyelmet fordítanak a joggyakorlat ismeretének a feltérképezésére. Mondhatnám, hogy éppen ez e vizsgák fő célja, ám tudjuk, hogy az elméleti ismeretekre a gyakorlatban is szükség van. Így az elméleti és gyakorlati szempontú vizsgáztatást csak helyeselni lehet.
Az elmondottak világossá teszik, hogy helytelenítek minden olyan gondolatot, amely szerint a friss diplomás jogásznak gyakorlati feladatok ellátására is készen kell állnia, és megfelelő egyetemi képzés esetén készen állhat, legalábbis a klasszikus jogászi, azaz a bírói, ügyész és ügyvédi pályákon. Gondolom, ennek a képtelensége belátható, ha másért nem, azért, mert az említett klasszikus területek mindegyikén éveket szánnak a kellő gyakorlati tudás és tapasztalat megszerzésére. Azzal – természetesen – egyet értek, hogy az egyetemi képzésben a gyakorlat igényeire is figyelemmel kell lenni. Ez azonban számomra azt a követelményt jelenti, hogy a joghallgatót az egyetemnek úgy kell a pályára felkészítenie, hogy amikor az adott jogi pályán az erre előírt „gyakornoki” időt tölti, képes legyen azokat a gyakorlati tudnivalókat jelentősebb nehézségek nélkül elsajátítani, amelyek a jogi problémák gyakorlati megoldásához szükségesek.
|
Báró Wlassics Gyula nyilvános rendes tanárként a büntetőjogot és eljárást is oktatta (1903 – 1906) |
Fayer László a büntetőjog és bűnvádi eljárás nyilvános rendes tanára (1896 – 1906) |
1989-ben az Ellenzéki Kerekasztal a Büntetőjogi gyakorlóban tartotta az üléseit. Így a Kar a rendszerváltozás részese lehetett. Ismert információ volt-e ez a Karon, mit lehetett tudni arról, hogy hogyan működött, és miért pont ez lett a helyszín?
Az EKA nyilvános beszélgetéseket, előadásokat is szervezett a Karon, lehet, hogy toborzások is zajlottak. A Büntetőjogi gyakorlót Békés Imre tanszékvezető bocsátotta a szervezet rendelkezésére. Az ülések nem titokban zajlottak, a Kar oktatói tudtak róla, és nyilván azok is, akik az ülésekre érdeklődőként eljöttek.
Vuchetich Mátyás szóba került már a beszélgetésünk elején. Király Tibor professzor úr az ő tankönyvét, amely A magyar büntetőjog rendszere címet viseli, magyarra fordította. Mit gondol, melyek Vuchetich munkásságának legnagyobb eredményei, miért vált kiemelkedő személlyé a büntető tudományok oktatásában?
Vuchetich Mátyás horvát származású volt, osztrák iskolába járt és Magyarországon volt bíró Békés megyében. Mindemellett a Kar professzora is volt. Munkája alapján megítélve kiemelkedő műveltségű, korszerű nézeteket valló jogásznak kell tartanunk. A tankönyvben számos olyan elvet fogalmazott meg, amelyek a mai napig megállják a helyüket a büntető eljárásjog tudományában, könyvében találkozhatunk az összehasonlító módszer alkalmazásával, ami abban az időben újdonságnak számított. A mai szemmel is figyelemre méltó munka a magyar büntetőeljárás történetében rendkívül fontos lépés volt.
Arra kérem, hogy beszéljünk részletesebben egy-egy olyan személyről a büntető eljárásjogot oktatók közül, akikkel egyetemi pályafutása alatt találkozott és munkásságukat jelentősnek tartja.
A büntető eljárásjogot oktatók közül Király Tibor professzor munkásságát emelném ki. A II. világháború után a büntető eljárásjog művelői közül őt tartom a legjelentősebbnek. Nézetrendszere szilárd alapokon áll, időtálló és korszerű. A büntető eljárásjog elméletéről, fejlődéséről, szabályozásáról egyaránt figyelemre méltó megállapításokat tett, és ami még fontosabb, elgondolásokat fejtett ki.
Ezen a ponton kissé szűkítem a kérdés terjedelmét, ha megengedi. Ennek az oka az, hogy gyakorlatilag az 1960-as évektől kezdődően munkáikból, és személyesen ugyancsak ismertem mindenkit, akit a büntető eljárásjog művelőjeként tartott számon a „szakma.” Nem voltak sokan, és nem volt nehéz szakmai kapcsolatokat tartani velük. A többségük valamelyik jogi karon működött, s abból összesen három volt. Velük a kapcsolatokat az azonos írásbeli tananyag, az egységes jegyzet is erősítette, mivel a megírásában minden tanszék közreműködött. Azokkal, akik nem voltak egyetemi oktatók, a szakmai ismeretség ugyancsak fennállt.
Ez alkalommal nincs mód a munkásságuk méltatására. Cséka Ervin, Nagy Lajos, Varga László például többet érdemelne néhány rövid megjegyzésnél. Melléjük másokat is felsorolhatnék, de ettől is tartózkodom. Inkább csupán a saját Karunkon működőkről beszélek, mégpedig a Tanszék történetében játszott szerepüket használva a választásom kritériumának. Akiknek a nevét sem említem, remélem, elhiszik, hogy nem a működésük jelentőségét kívánom tagadni.
Az újonnan alapított Tanszék viszonylag gyorsan tekintélyt szerzett magának a bűnügyi tudományok területén, ami az ott dolgozó személyek érdeme.
Külön kell említenem Móra Mihályt, aki egyfajta polihisztor volt professzori minőségében. Mint mondtam, az egyházjog volt az eredeti területe, viszont az ő nevéhez fűződik a legjobb büntető eljárásjogi tankönyv, amelyet kari oktató írt. A nagy gonddal készített munka rendkívül jól tanulható tankönyvnek bizonyult. Móra Mihály óriási szakmai műveltséggel kezelte a büntető eljárásjog témáját, és még a nyomdatechnikai megoldásokat is a tanítás szolgálatába állította, különböző betűtípusokkal jelezve a lényeges és kevésbé fontos részeket. Kénytelen volt szocialista tanokkal „gazdaggá tenni” a művet, ám ezt is szakszerűen és időnként szinte (a tőle egyébként kissé távol álló) humorral fűszerezve tette.
A tankönyvet Király Tibor igen nagyra értékelte. Amikor az 1990-es évek elején már sokadszorra felmerült a tankönyvírás kérdése a Tanszéken, az a gondolata támadt, hogy német mintára (amelynek a lényege egy-egy sikeres tankönyv mások által írt új tartalommal, az eredeti szerző nevét viselve jelenik meg sok évtizeden át), a Móra-tankönyv új változataként adassa ki a Tanszék a korszerű tananyagot. Ez a terve azért nem vált valóra, mert bár a Móra család hozzájárult volna ehhez a megoldáshoz, a tankönyv megírására eredetileg késznek mutatkozó kollégák lassanként visszavonták az ígéretüket, és egyedül maradt a szerzőséggel. A terv megvalósítása ekkor már nem látszott észszerűnek.
Visszatérve Király Tiborhoz: a védő tevékenységének a vizsgálatához kifejezett bátorságra volt szükség a kandidátusi értekezése és egyben első monográfiája megírásakor. A szocialista nézetek az ügyvédek munkáját igen rossz színben tüntették fel, az akkori marxista nézetek szerint az ügyvéd szinte az ördög cimborája volt. Hangsúlyt kapott az az állítás, hogy a kapitalizmusban egy széles réteg nem is engedhette meg magának az ügyvéd alkalmazását az ellene indított perekben, tehát az ügyvéd a „kizsákmányolók” bérence volt. Király Tibor helyreállította a védői munka, az ügyvédi foglalkozás megbecsültségét, mert munkája hatására a védői tevékenység pozitívabb megítélést kapott. A másik monográfiája, A büntető ítélet a jog határán, a büntetőeljárásról szól, de annak elemeit más tudományok szemüvegén keresztül vizsgálta. Filozófiai, logikai, matematikai megközelítéseket is alkalmazott, és ennek a segítségével sok kérdést világított meg új színben. Az általa írt tankönyv pedig összefoglalóan mutatja be, hogy mit gondol a büntetőeljárás egészéről.
Király Tibor tevékenysége igen nagy hatású, hatott és ma is hat a büntető eljárásjog tudományára. A büntető eljárásjogon kívül eső területeken kifejtett munkássága is jelentős. Tanítványai között jeles eljárásjogászok, kriminológusok vagy éppen a jogelmélet művelésében elismert személyiségek is találhatók. Tudományszervezői működése ugyancsak jelentős.
|
Angyal Pál a büntetőjog és büntető eljárásjog nyilvános rendes tanára (1912 – 1944) |
Király Tibor akadémikus, a büntetőeljárási jog dogmatikájának, elméletének és történetének neves kutatója |
A Tanszék a büntetés-végrehajtás területét is a nevében viseli. Mikortól beszélhetünk a büntetés-végrehajtás oktatásáról a Karon, és hogyan került be ez a tárgy a Tanszék által oktatott tárgyak sorába?
A büntetés-végrehajtás a büntetőeljárás része. A szigorú értelemben vett, a nyomozástól a jogerős ítéletig terjedő folyamat végén született határozat végrehajtását jelenti, ha az a terhelt bűnösségét mondja ki, és vele szemben a megfelelő szankciót alkalmazza. A végrehajtás maga jogilag szabályozott tevékenység, amelynek sajátos „technikai” természetű, a büntetés-végrehajtás kényszerjellegének megfelelő elemei – akár intézményei is – vannak. A szabadságvesztést például az őrzést effektívvé tévő és a jog területére tartozó előírások szabályozzák. Úgy is mondhatnánk, hogy bár az őrzés feladatai technikai kérdések megoldását is igénylik, és a jogon kívül esnek, ehhez a kereteket mégis a jog biztosítja.
A büntetés-végrehajtási jog jelentős jogág, amelynek bizonyos elemeit mindig is oktatták. (A XIX. század végének és a XX. század első felének nagy büntetőjogász/büntető eljárásjogász professzorai közül sokan a büntetés-végrehajtási jog jeles művelői is voltak. A börtönviszonyok modernizálásában az ő elképzeléseik is szerepet játszottak.) Azzal viszont, hogy milyen is a börtön belülről, az egyetemi oktatás viszonylag keveset foglalkozott. Úgy látom, hogy a képzett jogásznak ezt is ismernie kell. Az a jogász, aki a büntetés-végrehajtással kapcsolatba kerül, vagyis a büntető igazságszolgáltatáshoz kapcsolódik a munkája, igazolni tudja, hogy a mindennapi tevékenységben a büntetés-végrehajtási jog ismeretére valóban szükség van. Az a tény azonban, hogy a büntetés-végrehajtás leválasztott része a büntető eljárásnak, nem ad okot a büntetés-végrehajtási jog önállóságának a tagadására.
Ami a Tanszék nevében is szereplő büntetés-végrehajtási jogot illeti, jóval hosszabb ideje szerepel a curriculumban, mint a Tanszék nevében. Valójában a név megjelenésének különösebb jelentősége nincs, akár azt is mondhatjuk, hogy a büntetés-végrehajtási jog egyike a Tanszék által gondozott tantárgyaknak. Kár lenne viszont tagadni, hogy e jogág oktatásának vannak ellenzői, akik úgy vélik, nem kellene különösebb figyelmet fordítani reá. Úgy gondolom, tévednek, és az indokaimat lényegileg tartalmazzák az imént elmondottak. Mindehhez hozzáteszem, hogy a jogág a büntetőjogi szakvizsga egyik része, és ez nem a véletlen műve. A bűnügyi védők a megmondhatói, hogy mi mindennel kell tisztában lenniük ahhoz, hogy a szabadságvesztés büntetést töltő vagy éppen letartóztatás alatt álló ügyfeleik érdekében képesek legyenek eljárni, és velük a kapcsolatot fenntartani. Az elítéltek vagy köznyelvileg szólva a „rabok” jogai az általános vélekedéssel szemben igen jelentős figyelmet érdemelnek.
Ez év júliusában lépett hatályba az új Büntetőeljárási Törvény. Hogyan látja, milyen kihatással van ez a büntető eljárásjog tárgy oktatására?
A törvény a legvisszafogottabb formában is bátran minősíthető túlméretezettnek, és már csak a terjedelménél fogva is nagyon nehéz feladatot ró az oktatásra. Az a tény, hogy gyakorlatilag abban az időszakban, amikor az új törvény alkalmazásának a gyakorlata még csak nem is körvonalazódik, azt már tudhatjuk, hogy a Kar által elfogadott tantervi változások a büntető eljárásjog oktatásában a gyakorlati órák számának növelését az előadások óraszámának csökkentésével kapcsolják össze, és ez nem könnyíti meg a terjedelmes törvény oktatását. Az előadásokkal szemben elhangzó kritikák, amelyek lényegük szerint az előadásokat meghaladott oktatási módnak vélik, és mindent a gyakorlatias megközelítésre kívánnak alapozni, ebben az esetben különös helyzetet támogatnak.
Az eljárásjogi kódexre alapított tételes jogi ismereteket nem lehet az előadási órákon közölni a hallgatókkal. Most arról nem beszélek, hogy az előadásra amúgy sem járnak, mert az okok taglalása nem a természeténél fogva rövid interjú, hanem akár méretes fóliánsok terjedelmét is meghaladná. Inkább azt a nemkívánatos helyzetet próbálom leírni, amelynek a beállta valószínűsíthető. Az előadásokra fordítható órakeret egészen bizonyosan nem elegendő a Kódex teljes anyagának a tárgyalására. Ekként annak egy része a gyakorlati órákra kerülhet át, a tételes jog szabályainak a gyakorlati órákon történő bemutatása azonban ezen foglalkozások karaktervesztését eredményezi.
Ráadásul, hiányozni fog az egységes szemlélet, mert a gyakorlatvezetők a leggondosabb tervezés ellenére is – csupán az egyéni álláspontjuk említésével – eltérő hangsúlyokat juttathatnak kifejezésre, különösen, ha külső óraadóként működő, gyakorlati szakemberek is vannak közöttük. Következésképpen a hallgatók szemlélete nem lehet egységes. Az előadásoknak lenne az a funkciója, hogy egységes szemléletet is biztosítson a tételes jog ismeretéhez, és a gyakorlati órákon ebben a szemléletben lehessen jogalkalmazási összefüggéseket a hallgatókkal megismertetni, problémák és különböző szabályok alkalmazási nehézségeinek a feltárásával és kezelésének a bemutatásával.
Megemlítendő, hogy a jogtudomány nem egyenlő a tételes jog szabályainak az ismeretével vagy elemzésével. Vannak elméleti problémák, vannak a tudományt irányító nézetek, elvek, és természetesen vannak történeti és szociológiai szempontok, amelyeket a tételes jog megértéséhez és alkalmazásához a joghallgatónak meg kell ismerniük. Kérdés, hogyan valósulhat ez meg olyan helyzetben, amikor az előadás még a tételes jog megismerésére sem nyújt kellő időkeretet, és a gyakorlati órákra végképp nem hárítható át a jogintézmények elméleti és történeti megalapozása. Végül az is megjegyzendő, hogy a törvény jónéhány olyan megoldást tartalmaz, amely újszerű gondolkodást kíván a képzett jogászoktól, az oktatóktól pedig azt, hogy már ezen újszerű gondolkodás jegyében adják át a szükséges ismereteket a joghallgatóknak. Nagyon valószínűnek tartom, hogy ez a szemléletmód nem lehet különböző egyéni oktatói szemléletmódok összessége. Ez a gyakorlati órák ilyen célú felhasználása ellen szól. Tény viszont, hogy ezeken a nehézségeken úrrá kell lenni. Ha a Kar szeretné fenntartani azt a minőséget, amelyet az itt folyó oktatás eddig elért, netán az az elképzelés is vezeti, hogy versenyképesnek kell maradnia a környezetünkben lévő más Karokkal, ezeket ugyanazon eszköz segítségével, mégpedig a lehető legmagasabb színvonalú oktatás nyújtásával érheti csak el. Ekkor a Tanszéknek kell megtalálnia azt a módot, ahogyan ehhez a vázolt új körülmények között képes hozzájárulni.
Megítélésem szerint az egész jogásztársadalmat, de legalábbis a büntető eljárásjoggal is foglalkozó jogászokat meglepte az új Büntetőeljárási Törvény, amelynek a tervezeteiről kevés előzetes ismerettel rendelkezett. A méret és a megközelítési módok sajátosságai csak a törvényjavaslat benyújtásakor váltak könnyebben megismerhetővé a jogászság számára, korábban csupán a kodifikációs munka belső köreivel szükségképpen kapcsolatban állók sejthették, hogy milyen lesz az új törvény. Ezért előre felkészülni az újszerű feladatok ellátására a Tanszéknek nem volt lehetősége. Az, hogy most menet közben kell megtalálni a jelentkező nehézségek megoldását, tény, de nem szemrehányható tény.
A végén engedjen meg egy személyesebb kérdést. Önt egész életpályája a Karhoz köti. Említette, hogy már utolsó éves egyetemista korától itt tanított, és ez a mai napig is így van. Mit jelent az Ön számára az, hogy egy 351 éves múltra visszatekintő intézményről van szó?
A 351 éves, költözésekkel tarkított, de mégis folyamatos működést rendkívül fontosnak tartom, és úgy gondolom, hogy egy nagy múltú intézmény a tevékenységével szolgál rá, hogy ilyen hosszú időn keresztül fennmaradjon, és megfelelő presztízzsel rendelkezzék. Amikor azonban az én személyes kapcsolatom kezdődött a Karral, az az 1957-es év volt, és nem azért kerültem ide, mert a Kar már akkor is tiszteletet ébresztő kora vonzott volna. Egyszerűen fogalmazva azt is mondhatnám, hogy a Kar története számomra 1957-ben kezdődött, és sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a Kar múltját is értékelni tudjam. Ehhez nyilván hozzájárult az is, hogy az én egyetemi éveim alatt a múlt bizonyos elemei nem estek pozitív megítélés alá, és ezt az oktatók gyakran elmondták nekünk. Pázmány Péter elítélendő személy volt, lévén, hogy magas egyházi tisztséget viselt, ezt pedig abban az időben nem illett szeretni. Azt is hangsúlyozta egyik-másik oktató, hogy ez nem a Pázmány Péter, hanem az Eötvös Loránd Tudományegyetem, amivel egyszerűen a történelmi múlt tagadását fejezte ki. Számunkra ez volt a hivatalos álláspont, hiszen a Kar oktatóitól hallottuk. Nem szégyenkezem, amikor elismerem, hogy ezek a fejtegetések, ha nem is látszottak minden szempontból rendben lévőnek, sikeresen eltereltek arról az útról, amely a múlt tiszteletének kiépüléséhez vezethetett volna. Szégyenkezésre azért nincs okom, mert a magam eszközeivel végülis visszajutottam arra az útra, amelynek követéséről lebeszéltek.
Egyetemista korom óta már közel hatvan esztendő telt el, 1962-ben kaptam diplomát. Kezdettől fogva vonzódtam az oktatói pálya iránt, azt viszont nem tudtam egyebütt elképzelni, mint ezen a Karon. Oktattam másutt is, részfoglalkozásúként vagy egyéb minőségben, vezettem büntető eljárásjogi tanszéket, sőt bűnügyi tudományok intézetét más egyetemen, de abban a tudatban, hogy én az ELTE Jogi Karának az oktatója vagyok. Amit az oktatói pályán el lehet érni, vagyis az egyetemi tanári címet ezen a Karon nyertem el, és ugyanez a cím, amelyet más egyetemen ismét megkaptam, korántsem volt akkora jelentőségű az életemben, mint az első.
Igaz, nyolc éven át a munkahelyem az Országos Kriminalisztikai Intézet volt, de az alatt is tanítottam a Karon, amikor pedig elhagytam az Intézetet, azért tettem, mert Király Tibor a Karra hívott. A kapcsolat akkor sem szakadt meg, amikor alkotmánybíró voltam, a tanítási feladataimat ugyanúgy elláttam, mint előtte. A tanszékvezetésről természetesen lemondtam.
Elégedettnek és szerencsésnek érzem magam, mert a munkahelyem hagyta, hogy a jog olyan kérdéseivel foglalkozzam, amelyek érdekeltek. A kollégáimmal jó volt együtt dolgozni, és jól esik visszagondolni azokra az időkre, amikor közéjük tartozott például Pusztai László, Tóth Mihály és Bárd Károly is. A Tanszék szakmai műhely volt, ahol sokat tanultam, s volt, aki tőlem tanult. Ebben a műhelyben formálódott a jogászi, oktatói és kutatói szemléltem, amely a lényegét tekintve azóta sem változott. Az oktatást akkoriban a tananyag meghatározta, de a kutatási téma szabadon választható volt. Ezt tekintem szerencsének. A jogászi hivatás gyakorlásában nem szeretnék más múltat magam mögött tudni, mint amit most annak mondhatok.
A beszélgetőtárs Rácz Anna volt.