Jubileumi interjúk XI. – Valki László
Mikortól beszélhetünk az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán a nemzetközi jog oktatásáról?
A nemzetközi jogot 1773-ban kezdték oktatni Magyarországon. Az a joganyag azonban, amelyet tanítani lehetett, ekkor még igen szerény méretű volt. Túlnyomórészt szokásjogi szabályokból és isteni vagy természetjogi eredetűnek tekintett elvekből állott, amelyek egyébként nem befolyásolták különösképpen a nemzetközi kapcsolatok alakulását. Így a nemzetközi jogot az akkori felfogásnak megfelelően jogfilozófusok oktatták, a tantárgy neve pedig jogbölcselet és nemzetközi jog volt.
Milyen folyamatok vezettek ahhoz, hogy később önálló tantárggyá válhatott?
A joganyag a 19. század második felétől jelentősen bővült. 1864-ben aláírták a szárazföldi háborúk szabályairól szóló első egyezményt, a következő esztendőkben pedig létrehozták az első nemzetközi szervezeteket, a Nemzetközi Távíró Egyesületet és az Egyetemes Postaegyesületet. Az 1899-ben és 1907-ben tartott hágai békekonferenciákon részletes humanitárius jogi egyezményeket írtak alá, az első világháborút lezáró békeszerződésekben és a Nemzetek Szövetsége egyezségokmányában pedig fontos magatartási szabályokat rögzítettek. 1928-ban megkötötték a Briand–Kellogg-paktumot, amelyben az államok a történelemben először mondtak le a háborúindítás jogáról. Ezek a dokumentumok olyan gazdag írott joganyagot tartalmaztak, amelyet már semmiképpen sem lehetett a jogfilozófiához kapcsolni.
Mikor alakult meg a Nemzetközi Jogi Tanszék?
A kar 1927-ben kérte a vallás- és közoktatásügyi minisztertől, hogy engedélyezze egy önálló nemzetközi jogi tanszék felállítását. Az engedélyt meg is kapta, de ekkor még gondot okozott megfelelő oktatókat találni. Márffy-Mantuano Rezső rendkívüli követet és meghatalmazott minisztert kérték fel az előadások megtartására, ő azonban diplomáciai szolgálata mellett csak „másodállásban” dolgozott a tanszéken. A tapasztalt diplomata 1934-ben tankönyvet is írt, amelyből a hallgatók közel egy évtizedig tanulhattak. A Nemzetközi Jogi Tanszék azonban csak később, 1936-ban jött létre a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán.
Gajzágó Lászlót említik a dokumentumok mint azt a személyt, aki jelentős mértékben vett részt a diszciplína alakításában. Mit tudunk róla?
A tanszék megalakulásakor ő volt a kar vezetői által legalkalmasabbnak tartott személy. Ekkor azonban még ő is diplomataként dolgozott, és egyelőre nem kívánta elhagyni munkahelyét, a külügyminisztériumot, ahol fontos feladatokat látott el. Számos alkalommal tagja volt például a Nemzetek Szövetsége ülésszakain résztvevő magyar delegációnak, ő volt a magyar fél képviselője különböző vegyes döntőbíróságok tárgyalásain, a magyar–román optánsperekben, valamint a hágai Állandó Nemzetközi Bíróság előtt folyó, magyar vonatkozású jogvitákban, például a Pázmány Péter Tudományegyetem csehszlovákiai javainak ügyében. 1931-ben megválasztották aMagyar Külügyi Társaság alelnökévé. Jól beszélt öt nyelven (németül, franciául, olaszul, angolul és spanyolul), munkáiban azonban latin, provanszál, katalán és arab nyelvű forrásokra is hivatkozott.
Tekintettel Gajzágó imponáló életpályájára és szakmai tapasztalataira, a kar 1936-ban az akkor 53 éves diplomatát címzetes tanári rangban hívta meg az újonnan létrehozott tanszékre, egyelőre külügyminisztériumi állásának érintetlenül hagyásával. 1939-ben kapta meg nyilvános rendes tanári kinevezését, ezt követően már nem vett részt a minisztérium tevékenységében. Helyette jogelméleti és jogtörténeti kutatásokhoz kezdett. 1941-re elkészült A háború és béke joga című monográfiája, amelyet tankönyvnek is szánt, majd A nemzetközi jog eredete című művében feldolgozta a 16-17. századi spanyol szerzetesek iskolájának tanait. Az utóbbi mindmáig a korszak legalaposabb és legátfogóbb magyar nyelvű elemzése. 1942-ben az MTA levelező tagjává választották.
A pályamódosítás minden jel szerint nem volt Gajzágó ellenére. Ma még ugyan feltáratlan a második világháború előtti magyar diplomáciában betöltött szerepe, publikációiból azonban kitűnik, hogy nem tartozott a minisztérium németbarát köreihez. A háború és béke jogában és az akadémiai székfoglalójában egyetlen mondattal sem próbálta például megindokolni Magyarország csatlakozását a tengelyhatalmakhoz, nem említette Horthy, Hitler vagy Sztálin nevét és hitet tett a béke mielőbbi helyreállítása mellett. A háború utáni helyzetről szólva azt jósolta, hogy a „győztes” fél – amelyet nem nevezett meg – át fogja alakítani a világot. A jövőben a „nemzetközi érintkezés és forgalom hihetetlen mérvű fejlődésének” és a nemzetközi kapcsolatok szervezettsége növelésének leszünk a tanúi. Ez az akkori körülmények között egyértelmű politikai állásfoglalás volt. Az egyetemen azonban tovább dolgozhatott a háború végéig, majd azt követően egészen 1949-ig.
Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter 1948 októberében készült egyik leirata komoly hatást gyakorolt a tanszék további működésére. Mit tartalmazott pontosan ez a dokumentum?
Ebben a miniszter arra szólította fel az egyetemet, hogy „az új tanulmányi rend zavartalan életbeléptetésének biztosítása céljából” az általa megnevezett jogászokat – köztük a tanácsköztársasági múlttal rendelkező Hajdu Gyulát – hívja meg előadónak a karra. Az érintetteknek tudtommal korábban nem volt semmilyen érdemi kapcsolatuk az egyetemmel, viszont tagjai voltak a kommunista pártnak. A leirat megvitatására összehívott rendkívüli kari ülésen néhány tanár „felsőbb kérésre” nyugdíjazását kérte. Gajzágó ekkor még maradt, nem sejtve, hogy egy politikai tárgy oktatására felkért Hajduban – az igazságügyi minisztérium akkori államtitkárában – az utódját köszöntheti.
Végül felmentették őt a munkavégzés alól.
Igen, egy 1949-ben tartott másik rendkívüli ülésen jelentették be, hogy Gajzágó és mások nyugállományba helyezésüket kérték, erre tekintettel fel is mentették őket a munkavégzési kötelezettségük alól. A nemzetközi jog oktatására ismét egy neves jogfilozófust kértek fel Horváth Barna személyében, ő azonban röviddel később az Egyesült Államokba emigrált. Gajzágó itthon élt 1953-ban bekövetkezett haláláig.
Mi volt a kar döntése ebben a helyzetben?
1951-ben úgy határoztak, hogy az akkor 65 éves, a nemzetközi joggal korábban soha nem foglalkozó Hajdut áthelyezik a Nemzetközi Jogi Tanszékre, megbízzák annak vezetésével és kinevezik egyetemi tanárnak. Az ötvenes években az előadásokat Hajdu, a szemináriumokat pedig két fiatal jogász, Nándori Pál és Prandler Árpád tartotta.
Miből tanították akkoriban a nemzetközi jogot?
Hajdu Gyula a kinevezése után hozzálátott az első „szocialista” tankönyv megírásához. Szegedi kollégájával, Buza Lászlóval és a pécsi Flachbarth Ernővel 1952-re készítette el az első kiadást, a harmadikat azonbanmár csak Buzával kettesben jegyezte. A szerzők még ez utóbbit is Lenin-, Sztálin- és Visinszkij-idézetekkel tarkították, ám a hallgatók a könyvben már a nemzetközi jogi alapfogalmak viszonylag korrekt leírását olvashatták. Annak idején magam is ebből tanultam. Hajdu 1969-ben, 83 éves korában vonult nyugalomba, akkor ugyanis még nem volt kötelező a hetvenéves korhatár.
A következő időszakot Haraszti György neve fémjelzi.
Ő 1952-ben került a tanszékre. Diplomájának megszerzése után ügyvédként, illetve jogtanácsosként dolgozott, majd 1944-45-ben többször is munkaszolgálatra hívták be. 1948-ban kinevezték a külügyminisztérium nemzetközi jogi főosztályának vezetőjévé. A Rajk-per után azonban 1949-ben a minisztériumból minden főosztályvezetőt eltávolítottak, így neki is mennie kellett. A következő két évet a Széchenyi Könyvtár tudományos munkatársaként töltötte, onnan Hajdu hívta az egyetemre. 1969-ben vette át a tanszék vezetését.
Haraszti nemzetközi jogi pályafutását a szakmai értékek tisztelete jellemezte. Jól beszélt angolul, franciául és németül, de megtanult oroszul is. 1976-ban pécsi és szegedi kollégáival, Herczegh Gézával és Nagy Károllyal megírta a korszak első, szakmailag igényesebb nemzetközi jogi tankönyvét, amely aztán több kiadásban is megjelent. Kandidátusi disszertációját a hágai Nemzetközi Bíróság joggyakorlatáról, az akadémiai doktorit pedig a nemzetközi szerződések jogáról írta. Haraszti volt az első „szocialista” magyar nemzetközi jogász, akit nyugati szakmai körökben is elismertek. Tagja lett az Institut de Droit Internationalnak, és részt vett a nemzetközi szerződések jogának kodifikációját előkészítő ENSZ-konferencián. 1980-ban hunyt el.
A 70-es években kik tanítottak még a tanszéken?
Nem volt kifejezetten stabil a tanszék oktatói állománya. Jómagam a diplomám megszerzésekor, 1964-ben kerültem a tanszékre, és azóta is itt dolgozom – egyébként azonban nagy fluktuáció volt tapasztalható. Nándori Pált 1970-ben elbocsátották, mert a gyulai megyei bíróság egy szerencsétlen ügyben „államrend elleni izgatás” miatt felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte. Prandler Árpád más politikai és diplomáciai megbízatásokat kapott. Csak néhány évet töltött nálunk Laukó Károly és Szilbereky József. Így történt, hogy az 1976/1977-es tanévben már csak két főállású oktatója volt a tanszéknek. Ekkor Haraszti óraadónak kérte fel Bokorné Szegő Hannát és Lamm Vandát, de ők sem maradtak sokáig.
1981-ben docensként önt bízták meg a tanszék vezetésével. Sikerült-e stabilizálnia az oktatók körét?
A nagybeteg Haraszti utolsó éveiben rám bízta a tanszéki utánpótlás fejlesztését. Javaslatomra két, a karon frissen végzett fiatalt hívott a tanszékre, Nagy Boldizsárt és Kardos Gábort. Tanszékvezetőként a következő két és fél évtizedben Dunay Pált, Kende Tamást, Jeney Petrát, Lattmann Tamást és Kajtár Gábort kértem fel tanársegédnek, illetve PhD-hallgatónak. A fluktuációt nem sikerült ugyan megszüntetni – Dunay külföldre ment dolgozni, Lattmann pedig egy másik egyetemre került –, de mindig volt egy olyan stabil csapat, amelyre lehetett számítani. Néhány évig másodállásban dolgozott nálunk a diplomáciai pályán levő Hajdu András, Zanathyné Martin Györgyi és Fodor János. Nagy nyereség volt, hogy 1998-ban másodállást vállalt a tanszékenSonnevend Pál, a köztársasági elnöki hivatal akkori főosztályvezetője, aki 2010 óta teljes állásban dolgozik nálunk, három éve pedig ő vezeti a tanszéket.
Hogyan alakult a tanszék élete a nyolcvanas években?
Az új összetételű, többségében fiatal oktatókból álló tanszéken első feladatomnak egy modernebb, a világpolitikai hátteret is bemutató, a korábbinál kevésbé pozitivista oktatás kialakítását tekintettem. Az első félévi előadásokat például a hidegháború – a hallgatók előtt teljesen ismeretlen – politikai történetének bemutatásával kezdtem, a szemináriumokon pedig olyan aktuális konfliktusokat is megvitattunk, amelyek korábban tabutémáknak számítottak. A hallgatók pontosan értették a tanszék célját, és egyszer sem próbáltak politikailag nehéz helyzetbe hozni bennünket. Változott az előadások rendje is. Míg korábban a nappali tagozaton mindig a tanszékvezető professzor tartotta az összes előadást, addig 1981-től a tanszék oktatói között nagyjából egyenlően osztottuk el azokat. Mindegyikünk arról beszélt, amihez a legjobban értett.
A következő feladat az írott tananyag modernizálása volt. Szövetkeztünk a más jogi karokon dolgozó kollégákkal, és Herczegh Géza szerkesztésében új nemzetközi jogi tankönyvet készítettünk. Az 1989-ben megjelent kötetet a következő években minden magyarországi jogi karon használták. A tanszék munkatársai egy nemzetközi jogi példatárat is összeállítottak, amely 1988-ban jelent meg. Ez volt az első ilyen tartalmú kiadvány a tárgy hazai oktatásának történetében.
Jómagam 1980-ban a Pugwash magyar nemzeti bizottságának lettem titkára, majd elnöke. Simai Mihály akadémikus kezdeményezésére 1982-ben létrehoztam az MTA Béke- és Konfliktuskutató Központját, amelynek keretében az akadémia finanszírozásával nemzetközi együttműködésben biztonságpolitikai kutatásokat folytattunk. 1983-ban tagja lettem az International Peace Research Association végrehajtó bizottságának. Ebben a szervezetben az enyhülés és a kelet–nyugati együttműködés elkötelezett hívei vettek részt. Az MTA akkori vezetői – Berend T. Iván, Kosáry Domokos, Láng István – komoly politikai és anyagi támogatást nyújtottak az ilyen és ehhez hasonló intézmények működéséhez.
Beszéljünk egy kicsit a rendszerváltozás utáni évekről! Miben változott a nemzetközi jog oktatása, milyen hatással volt ez a tanszék életére?
A tanszéken nem volt szükség a rendszerváltásra, mivel valamennyien egyformán gondolkodtunk a világról. A nemzetközi jog oktatásán sem kellett változtatnunk, már csak azért sem, mert a joganyag nem változott meg az egyik napról a másikra, ellentétben például az akkori államjogi tanszéken tanított magyar jogszabályokkal.
Munkatársaim fontos szakértői feladatok ellátására kaptak megbízást. Kardos Gábort 1991-ben az Igazságügyi Minisztérium kérte fel szakértőnek az Emberi jogok európai egyezményéhez történő csatlakozásunkkal kapcsolatos kérdések vizsgálatára. Később az Országgyűlés illetékes bizottsága számára végzett szakértői munkát, részt vett a kisebbségek jogait szabályozó törvény előkészítésében, majd tagja lett az Európa Tanács keretében működő, A regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartájával foglalkozó nemzetközi szakértő bizottságnak. Nagy Boldizsár 1993-ban részt vett az állampolgársági törvény, később pedig a menedékjogi törvény előkészítésében.
Önt Németh Miklós akkori miniszterelnök kérte fel arra, hogy legyen a tagja tanácsadó testületének.
Így van, és erre nagyon szívesen vállalkoztam. A testületet Berend T. Iván, az MTA akkori elnöke vezette. Üléseinken a rendszerváltás minden fontos kérdése napirendre került, leszámítva a keletnémetek legnagyobb titokban előkészített kiengedését. 1990 januárjában szakértőként jelen lehettem a magyar-szovjet csapatkivonási tárgyalásokon. Az alapkérdésről nem nekünk kellett ugyan megállapodnunk, de a megbeszéléseket – érthető okokból – nagyon élveztem. Ezekben a hónapokban közöltük Prágával és Pozsonnyal, hogy nem kívánjuk megépíteni a bős–nagymarosi vízlépcsőt. Ezt követően a hágai Nemzetközi Bíróságon pert is indítottunk a Dunát egyoldalúan elterelő Szlovákia ellen. Nagy Boldizsárral együtt a magyar felet képviselő csapat tagja lettem, ami a következő években mindkettőnk számára igen sok munkával járt. 1990-ben a MacArthur Foundation támogatásával nemzetközi kutatócsoportot szerveztem a hidegháború utáni fenyegetettségi érzetek és a katonai doktrínák változásának tanulmányozására. A kutatás eredményeit 1992-ben a londoni Macmillan kiadónál publikáltuk. 1999-ben, amikor Magyarországot felvették a NATO-ba, a tanszéken akadémiai kutatóhelyként létrehoztam az MTA-ELTE NATO Információs és Kutatóközpontot. Ennek keretében több kutatást szerveztem, először a boszniai, majd a koszovói háború és az azokba történt NATO-beavatkozás tanulmányozására. A kutatások eredményeit két kötetben publikáltuk.
Úgy tudom, hogy ön később is vállalt kormánytanácsadói feladatot.
Igen, 2007-ben Gyurcsány Ferenc kért fel arra, hogy szervezzem meg és vezessem a miniszterelnöki hivatal kül- és biztonságpolitikai tanácsadó testületét. Nagyon jó csapatot sikerült összeállítani. A testület tagja lett Erdős André korábbi nagykövet, Juhász József történész, Sz. Bíró Zoltán Oroszország-szakértő, Szenes Zoltán tábornok, Tálas Péter biztonságpolitikai szakértő, valamint Dunay Pál, aki ekkor már szintén a biztonságpolitika területén dolgozott. Szorosan együttműködtünk Banai Károllyal, aki akkor a hivatal külügyi államtitkára volt. A testület egy-egy tagja részt vett nemzetközi tárgyalásokon is.
Térjünk vissza a munkatársaihoz. Az ő tankönyvírással kapcsolatos feladataik hogyan alakultak?
Először összegyűjtötték az oktatás szempontjából fontosabb nemzetközi szerződéseket és dokumentumokat, majd 1991-ben egy kötetben megjelentették. Közvetlenül a rendszerváltozás után még nem vállalkoztunk saját tankönyv megírására. Ehelyett munkatársaim lefordították Malcolm N. Shaw terjedelmes, az angliai egyetemeken népszerű kézikönyvét, amely 2001-ben jelent meg. Kishitűek voltunk, a brit professzor könyve csak angol nyelven tűnt imponálónak. 2002-ben Nagy Boldizsár és Jeney Petra szerkesztésében elkészült egy több mint ezer oldalas olvasókönyv is, amely nemcsak nemzetközi szerződéseket, hanem hazai szerzők által írt tanulmányokat, nemzetközi bírósági ítéleteket és alkotmánybírósági határozatokat is tartalmazott.
Mikor készült el a tanszék első „saját” tankönyve?
A politológushallgatóknak szánt tankönyv 2010-re készült el Kardos Gábor és Lattmann Tamás szerkesztésében. Megírásában részt vettek korábbi munkatársaink és egykori tanítványaink is. 2014-re készültünk el – szintén „külsős” kollégák közreműködésével – a joghallgatóknak szánt, 800 oldalas változattal, amelyet Kende Tamással, Nagy Boldizsárral és Sonnevend Pállal négyen szerkesztettük. A kar mindkét tankönyvet nívódíjban részesítette.
Mikor kezdett a tanszék európai jogot is oktatni?
Az európai jog bevezetése Kende Tamás nevéhez fűződik, aki még jóval Magyarország uniós csatlakozása előtt kezdeményezte az Európai közjog nevű tárgy oktatását. A kar vezetése támogatta az elképzelést, Kende pedig több kollégájával együtt megírta az első tankönyvet, amely 1995-ben jelent meg. Három évvel később – szintén Kende kezdeményezésére – elkezdtük oktatni az uniós politikákat is, amelyekről újabb tankönyv született. Azóta az Európai közjog és politika két féléves tárgyként szerepel a tanrendben, a két tankönyvet pedig nemcsak a felsőoktatásban, hanem a gyakorlatban is használják. A szerzők egyikének, Jeney Petrának alkalma nyílt arra, hogy személyesen is részt vegyen az EU-hoz történő magyar csatlakozás előkészítésében, majd az uniós politika alakításában. 2002–2011 között az igazságügyi minisztérium uniós joggal foglalkozó főosztályán dolgozott, utóbb annak vezetőjeként.
Ha a korábban említetteken kívül meg kellene neveznie néhány olyan személyiséget, aki jelentős hatással volt az ön szakmai pályafutására, kik lennének azok, és mit köszönhet nekik?
Először talán Nagy Tibornak, a Pénzügyi Jogi Tanszék korábbi vezetőjének a nevét említeném. Neki köszönhetem ugyanis, hogy a tanszékre kerülésem után először az Európai Közösségekkel kezdtem foglalkozni. A hatvanas évek második felében ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy rendkívül progresszív folyamat bontakozott ki Nyugat-Európában, amellyel nemzetközi jogi szempontból is érdemes foglalkozni. Ösztönzésére módszeresen kezdtem tanulmányozni a „Közös Piacot”. Ösztöndíjasként többször is készítettem interjúkat a szervezet brüsszeli apparátusának munkatársaival, akik rendkívül segítőkészek voltak. Tisztában voltak azzal, hogy a világ legfejlettebb nemzetközi szervezetét képviselik. Később az integráció magánjogi kérdéseivel foglalkozó Mádl Ferenctől is kaptam értékes segítséget. 1975-ben védtem meg a közösség döntéshozataláról írt kandidátusi disszertációmat.
Az évtized második felében aztán Eörsi Gyula és a közgazdász Palánkai Tibor támogatásával csatlakoztam egy, a szocialista országok tudományos akadémiái által felállított munkacsoporthoz, amely az integrációs szervezeteket tanulmányozta. A KGST-államok direktív tervutasításos rendszere ugyan teljesen alkalmatlan volt bármilyen gazdasági integrációra, a munka azonban igen tanulságos volt.
Sokat köszönhetek még Kulcsár Kálmánnak is. Az érdeklődésem ugyanis a nemzetközi jog szociológiai kérdései felé fordult, és ebben sokrétű segítséget kaptam tőle. Akadémiai doktori disszertációmat A nemzetközi jog társadalmi természete címmel írtam és védtem meg 1995-ben.
Van-e a tanszéken valaki, akit tanítványának tekint?
A szó szoros értelmében nincs, de az egyik munkatársam érdeklődését talán felkeltettem a nemzetközi fegyveres konfliktusok iránt. Az történt, hogy 2003-ban a NATO-központ keretében Andor László történésszel és Tálas Péter politológussal kutatásokat kezdtünk az iraki háború hátterének vizsgálatára. Amikor megtudtam, hogy Kajtár Gábor – aki akkor politikatudományt is tanult a karon – az amerikai neokonzervatív tanokról írja szakdolgozatát, rögtön felkértem, hogy csatlakozzon a projekthez. Jó társaság jött össze, élveztük a közös munkát, az eredményeket önálló kötetben publikáltuk, munkatársam pedig azóta sem tudta elhagyni ezt a területet. Rangos díjjal kitüntetett, könyv alakban is megjelent PhD-disszertációját a terrorizmus elleni önvédelem jogáról készítette.
A tanszék életében fontos szerepet játszanak a nemzetközi perbeszédversenyek, amelyeken hallgatóink kimagasló eredményeket értek el. Hogyan került a tanszék kapcsolatba ezekkel a versenyekkel, és ön szerint mitől képes ilyen sikeresen működni a karon a tehetséggondozásnak ez a formája?
Az egyikről úgy értesültem, hogy a Leideni Egyetem 1985-ben meghívott, legyek megfigyelő a Hágában megrendezett Telders-versenyen. A szervezők – nagyon rokonszenves megfontolásból – a kelet-európai egyetemek hallgatóival szerették volna kibővíteni a mezőnyt. A következő években Kende Tamás hallgatóként, majd felkészítő tanárként vett részt a Teldersen, később Jeney Petra és – „edzőként” – Sonnevend Pál is szerepelt Hágában.
A Jessup-perbeszédversenyre a szervezőktől 1987-ben kaptunk először meghívást, ekkor Kende Tamás és Nagy Boldizsár utazott Washingtonba. Ezt követően az ELTE ÁJK csapata – eleinte Kende felkészítése mellett – rendszeresen részt vett a megmérettetésen. Hallgatóink az utóbbi években különösen jól szerepeltek az amerikai fővárosban, számos értékes helyezést értek el, ami figyelemre méltó annak fényében, hogy a versenytársak közül számosan anyanyelvként beszélik az angolt. Eddigi legnagyobb sikerét a kar csapata 2018-ban érte el, amikor száz ország 680 jogi karának válogatottja közül elnyerte a legjobb felperesi, a legjobb összevont fel- és alperesi, valamint a második legjobb alperesi beadványnak járó díjat, Bazánth Barbara pedig elnyerte a legjobb nem angol anyanyelvű résztvevőnek felajánlott, a Georgetown Egyetemre szóló ösztöndíját.
Ami a kérdésének második felét illeti, szerintem minden a tanáron, annak elhivatottságán múlik. A sikerek egyértelműen Kajtár Gábornak tulajdoníthatók, aki erre a versenyre tíz éve készíti fel a jogi kari csapatot. Közelről látom, hogy mennyire sok időt szán a versenyzők kiválasztására, a rendezők által kitalált, szándékosan túlbonyolított jogesetek megoldására, valamint a fel- és alperesi pozícióból egyaránt előadandó perbeszédek gyakorlására. Ezek a versenyek azért vonzzák a diákokat, mert tényleg jól mintázzák a Nemzetközi Bíróság előtt folyó eljárást, sőt bizonyos szempontból nehezebb feladat elé is állítják a versenyzőket. Míg ugyanis az államközi jogvitákban a bírák rendszerint passzívan hallgatják végig az előre megírt és felolvasott perbeszédeket, addig a versenyeken a bírák lépten-nyomon megállítják a versenyzőket, és kérdéseket tesznek fel nekik, ezekre az utóbbiaknak kapásból kell válaszolniuk.
Mit gondol, mi jelenti a legnagyobb kihívást a nemzetközi jog oktatása számára a mai időkben?
A legnagyobb kihívást abban látom, hogy napjainkban olyan hallgatóknak oktatjuk a nemzetközi jogot, akik a gimnáziumban egyre kevesebbet tanulnak a nemzetközi kapcsolatok 20. századi és semmit a 21. század eddigi történetéről. Nemrég például úgy vitattuk meg egy szemináriumon a diplomáciai képviseletek mentességének szabályait, hogy hallgatóim nem ismerték Mindszenty nevét, így azt sem tudták, hogy a hercegprímás 1956-ban az amerikai nagykövetségre menekült, amelyet csak 14 év múlva hagyhatott el. Nagy Imréről már hallottak ugyan, de nem tudták, hogy a miniszterelnöknek ugyanekkor a jugoszláv nagykövetség nyújtott menedéket, és hogy mi történt vele ezt követően. Hallgatóink nem tudják, hogy mi volt a különbség Kelet- és Nyugat-Berlin között, mi választotta el a két városrészt egymástól, és meddig tartott ez az állapot. Nem tudják azt sem, hogy a szovjetek nemcsak atomerőművet építettek Pakson, hanem nukleáris robbanófejekkel ellátott rakétákat is telepítettek Magyarországra. Ezzel a problémával természetesen nemcsak a mi szembesülünk, hanem a kar valamennyi tanszéke.
A másik nagy kihívás a tanszéki utánpótlás fejlesztése. Ha a perbeszédversenyeken vagy a diákkörben legjobban szereplő hallgatók közül valakit PhD-sként a tanszékre hívunk, rendszerint azt a választ kapjuk, hogy az ösztöndíj kevés a megélhetéshez. Ezek a hallgatók többnyire nemzetközi ügyvédi irodákban helyezkednek el, amelyek keresik a tehetséges, angolul folyékonyan beszélő fiatalokat. Kezdő oktatók pedig két munkakört nagyon ritkán tudnak magas szinten ellátni. A tanszéken erre csak Sulyok Katalin volt képes, aki párhuzamosan tanult és diplomázott az ELTE jogi és biológiai szakán, emellett jól szerepelt az egyik Jessup-versenyen is. 2012 óta dolgozik nálunk, és az ombudsmani hivatalban végzett főosztályvezetői munkája mellett már 2018-ban megvédte PhD-disszertációját.
A beszélgetőtárs Rácz Anna volt.