Tradicionális jog – modern jogalkotás
A konferenciát karunk oktatói mellett előadásaikkal gazdagították a Pécsi Tudományegyetem és a Szegedi Tudományegyetem oktatói, kutatói; a rendezvényen levezető elnökként vett részt a Károli Gáspár Református Egyetem Jogtörténeti Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára is. A tudományos tanácskozás az ELTE és a magyar tudományegyetemek tradícionális kutatási együttműködését szimbolizálta.
A konferenciát az első szekció elnöke, Stipta István (CSc, tanszékvezető egyetemi tanár, KRE ÁJK, Jogtörténeti Tanszék) nyitotta meg, köszöntötte az őszi szünet ellenére szép számmal összegyűlt hallgatóságot. Sonnevend Pál (PhD, tanszékvezető egyetemi tanár, ELTE ÁJK, Nemzetközi Jogi Tanszék), dékánhelyettes Úr örömét fejezte ki annak okán, hogy több egyetem részvételével és összefogásával valósul meg a rendezvény, így nem csak a színvonalas előadások, hanem a karok közötti együttműködés erősítése miatt is kiemelkedő jelentőséggel bír a konferencia. A nap témáit tekintve színes a paletta – vélekedett – hiszen mind a közjogot, mind a magánjogot kutatók képviseltetik magukat. A közjog területéről érdekes és az Alkotmánybíróságon is aktuális kérdés a történeti alkotmány értelmezése és tartalmának meghatározása. A magánjog pedig a társadalmi viszonyok alakításában bírt és bír ma is jelentőséggel. A jelen szabályozások megértésének pedig elengedhetetlen feltétele a múlt ismerete.
Mezey Barna (DSc, tanszékvezető egyetemi tanár, ELTE ÁJK, Magyar Állam- és Jogtörténeti Tanszék) volt, aki a történeti és a kartális alkotmány fogalmának elkülönítésére és jelentésük meghatározására kereste a választ jelen szabályozásunk viszonyrendszerében. A hatályos alaptörvény definíciója, valamint a kérdés aktualitását adó alaptörvényi helyek viszonya, az R) cikk ismert rendelkezése a Nemzeti hitvallás, a történeti alkotmány és az Alaptörvény összefüggései komolyfeladatként jelentkeznek a jogtörténészek számára is, hogy miként értelmezik a „történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban” alkalmazandó alkotmányos rendelkezéseket. Annak meghatározása, hogy mi tekinthető a történeti alkotmányunk vívmányainak, eddig elsődlegesen az Alkotmánybíróság határozataiban jelent meg, azonban az alkotmány egészére vonatkozóan feladata ez a bíróságoknak csakúgy, mint a végrehajtó hatalom, az önkormányzatok szerveinek is. A történeti alkotmány érvényes jogi megidézése megnyitotta az értelmezési kereteket a szokásjog, és a korábbi joggyakorlat elemzése előtt is. Az évszázadok során a történeti alkotmány olyan közjogi foglalatot jelentett, aminek tradicionalizmusát az aktuális politikai erők töltötték meg a hagyományhoz igazodó tartalommal így biztosítékait a történetiség és a hagyomány garantálja, szemben a kartális alkotmány beépített törvényi garanciáival. Az Alaptörvény jelen megoldásában ellentmondást hordoz: a történeti alkotmány gyakorlaton érlelt évszázados fejlődési elvárása, a „régi jó jog” modellje találkozik a kartális alkotmány aktuális politikai akaratra építő, megújító és átalakító jogi konstrukcióval. Ennek feloldása a gyakorlatra vár, nem kevéssé a jogtörténészek munkájára. Nemcsak az Alkotmánybíróság feladata, hanem a jogtörténészeké is, hogy meghatározzák, miket lehet kiemelni a történeti alkotmányunkból, amik mai alkotmányos rendszerünkben és kultúránkban is értéket képviselnek.
Homoki-Nagy Mária (habil. PhD, tanszékvezető egyetemi tanár, SZTE ÁJK, Magyar Jogtörténeti Tanszék) korabeli jogeseteken keresztül mutatta be a magyar szerződési jog alakulását. Ismertette, hogy milyen nevesített, illetve nem nevesített szerződéstípust különböztetett meg Werbőczy a Hármaskönyvben, majd hogyan változtak ezek az évszázadok során, illetve milyen szerződéskötési biztosítékok jelentek meg. Az előadó összehasonlította a zálogszerződés, az örökbevallás és a haszonbérleti szerződés tartalmi elemeit, valamint megállapította azok hasonlóságát. A gyakorlati példák által bemutatásra került, hogy szokásjogi úton már a XIX. század elején kialakult a kártérítések rendszere, a használati jog kikötése és a szolgalom alapítása is. Ezen felül érveket hallhattunk azzal kapcsolatban, hogy mennyire volt szükséges a XIX-XX. században a polgári jog magyar kodifikációja, illetve, hogy mennyire jelentett elégséges megoldást az osztrák polgári törvénykönyv bevezetése.
Balogh Elemér (habil. PhD, tanszékvezető, egyetemi tanár, SZTE ÁJK, Európai Jogtörténeti Tanszék) a büntetőjog kodifikációjáról tartott előadást, amelyben a magyarországi viszonyok mellett bemutatta az európai trendeket is. A magyar kodifikációra hatást gyakorló tényezők között meghatározó szerepet töltött be az osztrák jog, a hazai liberális és konzervatív erők, valamint a hétköznapi politizálás színtereként a vármegyék is. Az abszolutisztikus törekvések idején hazánkban progresszív rendszer került bevezetésre, amelynél a büntetés fő célját az elrettentés jelentette. A testi fenyítések, a halálbüntetés illetve a minősített halálbüntetés alkalmazásával háttérbe szorult az emberi méltóság kérdése. A XIX. századi kodifikációs kísérletek során nyugati minta alapján felmerült az esküdtszéki rendszer bevezetése. A rendszer mellett érvelők ebben az intézményben látták a pártatlanság és a igazság érvényesülésének garanciáját, ami a különböző társadalmi állású személyek bevonásával a rendi társadalom lebontását is segítette volna. A XVIII. századtól volt megfigyelhető egy másik tendencia is, nevezetesen, hogy megindult egy lassú változás az addig erőteljesen rendi különbségekre épülő büntetőeljárás területén.
Máthé Gábor (CSc, professzor emeritus, ELTE ÁJK, Magyar Állam- és Jogtörténeti Tanszék) a bagatell deliktumokra vonatkozó jogszabályokon keresztül bemutatta, miként változott hazánkban e magatartások megítélése a XIX. század utolsó harmadától egészen napjainkig. Kodifikációs csomópontként kiemelte a Csemegi-kódexszel egy időben megalkotott Kbtk-t, az 1955. évi 17. törvényerejű rendeletet, az 1968. évi I. törvényt, valamint a most hatályos 2012. évi szabályozást. A Kbtk. bevezetésével a bűncselekmények hármas felosztása valósult meg, a kihágásokról külön kódex rendelkezett. Ezt a rendszert szüntették meg 1955-ben, amikor a kihágás jogintézményének és a kihágási bíráskodásnak megszüntetéséről határozott a jogalkotó. Ezzel összefüggésben az előadó levéltári forrásokat ismertetett, melyek az igazságügyi tanácsban elhangzott érveket tartalmazták. Hallhattuk, miként vélekedett Király Tibor a kihágás és a szabálysertés egymáshoz való viszonyáról, valamint miként foglalt állást a „bagatell” ügyek fegyelmi hatóságokhoz kerülése mellett. Szabó Imre a társadalmi bíróságok szovjet minta alapján történő megszervezését tartotta volna célravezetőnek például a munkafegyelem elleni, a garázda és becsületsértő magatartások elkövetése esetére. Beér János szabálysértési bizottságok felállítására vonatkozó elképzelését is megismerhette a hallgatóság. A dekriminalizációs törekvések nyomán 1968-ban törvényt hoztak a szabálysértésekről, amelyet követően valósult meg e jogterület újabb átfogó szabályozása a szabálysértésekről, a szabálysértési eljárásról és a szabálysértési nyilvántartási rendszerről szóló 2012. évi II. törvény által.
Gosztonyi Gergely (PhD, adjunktus, ELTE ÁJK, Magyar Állam- és Jogtörténeti Tanszék) a magyar sajtó és médiajog történetének egy izgalmas kérdését, a politikai cenzúra történetét tekintette át 1848-tól napjainkig. A cenzúrára példaként már egy 1795-ös forrás is szolgál, amely Sándor Lipót nádortól származik. A sajtó szabad működésének kívánalma az 1848-ban vált központi törekvéssé, amelynek eredményeképpen a 18. törvénycikk eltörölte az előzetes cenzúrát. Nem alkalmazott cenzúrát a második magyar sajtótörvény, az 1914. évi 14. törvénycikk sem, bár e jogszabály csak rövid ideig maradt hatályban. A háború alatt pedig engedély kellett a különböző sajtótermékek terjesztéséhez. A Horthy korszakban 1921 és 1938 között nem vonatkozott semmilyen cenzúra sem a sajtóra, viszont az 1939-es évet követően minden eddiginél szigorúbb rendszert vezettek be, mert már a nyomtatást is engedélyhez kötötték. A szocialista időszakban hazánkban nem működött klasszikus cenzúrahivatal, hanem az előzetes cenzúra az Agitációs és Propaganda Osztály feladatai közé tartozott. A rendszerváltást követően politikai cenzúra már nem létezett, a sajtóra vonatkozó fő szabályozást pedig a rádiózásról és televíziózásról szóló 1996. évi I. törvény, valamint a sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló 2010. évi CIV. törvény tartalmazza.
Béli Gábor (PhD, habil. egyetemi docens, PTE ÁJK, Jogtörténeti Tanszék) a női vagyonjogok magyarországi kialakulásáról és szabályozásáról tartott előadást. Különböző jogforrásokon keresztül elemezte e jogok tartalmát, egészen István dekrétumaitól kezdődően, majd kitért arra, hogy az Aranybullában megjelenő leánynegyed, valamint az özvegyeknek és árváknak járó juttatásról szóló rendelkezések nem tekinthetők új jogintézménynek, de azért jelentősek, mert ezek teremtették meg a női vagyonjogok alapját. Az előadó áttekintette a későbbiekben született, vagyonmegváltásról szóló szabályokat. A hitbér már a 12. századtól formálódó, és egészen 1848-ig élő intézmény volt a magyar jogrendszerben, melynek elvi alapjaként szolgált, hogy a vérközösség érdeke ne sérüljön, vagyona sértetlen maradjon. Az előadó felhívta arra a figyelmet, hogy ezek a különös jogintézmények azért bírnak kiemelt jelentőséggel, mert a rendi korszak kezdetén alapjaiban határozták meg a magánjog fejlődését.
Varga Norbert (PhD, egyetemi docens, SZTE ÁJK, Magyar Jogtörténeti Tanszék) jogeseteken keresztül mutatta be, miként változott a kartelleljárás szabályozása hazánkban a XX. század első felében. A kartell felügyeletében az igazságszolgáltatási szervek mellett részt vett a végrehajtó hatalom részéről például a kormány és a Kartellbizottság is. Az előadó ismertette a közérdekű perindítás lehetőségét és gyakorlatát. Amennyiben a rendes bíróságok előtti eljárás során felmerült kartellmulasztás, és a közérdekű per megindításának lehetősége, akkor az ügyet fel kellett terjeszteni a miniszterhez, aki döntött az ügy további sorsáról. A kartellbíróság olyan érdekes eljárásait ismerhettük meg, mint az 1932-es tűzifa és szén, valamint az 1933-as rókaprém ügyet.
Horváth Attila (PhD, habil. egyetemi docens, ELTE ÁJK, Magyar Állam- és Jogtörténeti Tanszék) különböző anekdotákkal színesítve mutatta be a kereskedelmi jog XIX. századi modernizációjának folyamatát. Az 1840-es években született Deák-féle javaslatok, illetve elfogadott törvények közül a váltó és csődtörvény gyakorolt meghatározó befolyást a gazdasági életre. A korszakban a gazdasági életről való gondolkodást nagyban befolyásolta és már akkor is hatalmas népszerűségnek örvendett Széchenyi István Hitel című műve. Ebben a szerző amellett foglalt állást, hogy egy norma nem csak akkor lehet jó, ha régi, hanem a jogszabályoknak is időről időre meg kell újulniuk. Széchenyi ezen felül azt vallotta, hogy a fejlődés elősegítése érdekében nem csak a már előre nyereségesnek látszó befektetéseket kell támogatni. A váltó megjelenése hazánkban nagy előrelépést jelentett a hitelbiztosítékok szempontjából, illetve a különböző gazdasági társaságok alapításának a lehetősége is nagyban hozzájárult a gazdasági élet felpezsdüléséhez.
Képes György (PhD, adjunktus, ELTE ÁJK, Magyar Állam- és Jogtörténeti Tanszék) a modern magyar magánjog létrejöttének lehetőségét megteremtő eseményről, az ősiség felszámolásáról, annak előzményéről és következményeiről tartott előadást. A kérdéssel szorosan összefügg a tradicionális és a modern jog összevetése, ennek részeként pedig a tulajdon szabadságának alakulása. Az ősiség története egészen a honfoglalás korára nyúlik vissza. Célját már ekkor is a család, illetve a nemzetség vagyonának védelme jelentette. A XIX. században a jogintézménnyel kapcsolatban kritikát fogalmazott meg Bessenyei György és Széchenyi István, majd az eltörlésére az 1848. évi 15. törvénycikkben került sor. A felszámolás igazodott a magyar társadalom belső igényéhez, és a döntés meghozatala a jogszabályok betartásával valósult meg. A szabadságharc leverését követően döntő befolyást gyakorolt hazánk magánjogának fejlődésére az ABGB, illetve az ősiségi nyílt parancs. Az Országbírói Értekezlet az Ideiglenes Törvénykezési Szabályokban megerősítette az ősiségi nyílt parancsot, valamint határoztak az ABGB egyes részeinek átvételéről.
Bódiné Beliznai Kinga (PhD, adjunktus, ELTE ÁJK, Magyar Állam- és Jogtörténeti Tanszék) az ági öröklés múltját és hatályos szabályozását tekintette át. Az intézmény előzményeként szolgált az ősiség, hiszen mindkettő célja a vagyon családi kézen tartása. Az Országbírói Értekezleten többféle álláspont alakult ki az ági öröklés szükségességéről. Támogatójaként fellépett Horvát Boldizsár, 1911-ben viszont Szende Pál kritikát fogalmazott meg az ITSZ-ben bevezetett öröklési renddel kapcsolatban. A XIX. század végén a törvényjavaslatok készítése során élénk vita bontakozott ki a jogintézménnyel kapcsolatban. Teleszky István igazságügy-minisztériumi államtitkár új elvi alapokra kívánta helyezni az öröklési törvényt, míg Grosschmid Béni a családi vagyon szétaprózódásának legjobb eszközeként tekintett az ági öröklés szabályaira. Végül az 1928. évi magánjogi törvényjavaslatban, az 1959. évi és a 2013. évi Polgári Törvénykönyvben egyaránt fenntartották az ági öröklést.
Völgyesi Levente (PhD, habil. egyetemi docens, ELTE ÁJK, Magyar Állam- és Jogtörténeti Tanszék) a rendes írásbeli polgári peres eljárás magyarországi kodifikációjáról, illetve annak a nemzetközi jogösszehasonlításáról tartott előadást, amelyben egyaránt megjelent a civiljog és a kánonjog. Az írásbeli polgári per alkalmasnak mutatkozott arra, hogy a bíró alaposan feltárja az ügyeket és teljeskörűen mérlegelje a rendelkezésére álló bizonyítékokat. A kánonjogi szabályozásban mindig meghatározó volt a tradíciók szerepe. Az előadás során megismerkedhettünk Horváth Boldizsár álláspontjával, valamint a polgári perrendtartásról szóló 1911. évi I. törvénycikk szabályaival. Az előadó felhívta arra a figyelmet, hogy az írásbeliség és a szóbeli perek kérdése az egyre szélesebben teret nyerő elektronikus kapcsolattartás miatt manapság is nagyon aktuális.
Képessy Imre (tanársegéd, ELTE ÁJK, Magyar Állam- és Jogtörténeti Tanszék) előadásában az 1869. évi 4. törvénycikként szentesített, bírói hatalom gyakorlásáról szóló törvényjavaslat képviselőház előtti vitáján keresztül mutatta be, hogy miként kívánta a korabeli politikai elit biztosítani az ítélő bírák pártatlanságát és függetlenségét. Az előadó – kiragadva a közel három hetet felölelő parlamenti vita sarokpontjait, melynek főszereplői között éppúgy megtaláljuk Deák Ferencet, Horvát Boldizsárt, Eötvös Józsefet, Tisza Kálmánt vagy Ghyczy Kálmánt – egyrészt felsorakoztatta a kormányoldal érveit, melyek indokolttá tették a magyar törvénykezési szervezetrendszer gyökeres reformját, másrészt kitért az ellenzék kifogásaira, ami főként a kinevezési rendszer kizárólagossá tételében és a közigazgatás túlkapásaival szembeni jogvédelem hiányában csúcsosodott ki. Sok kritika érte a javaslat azon pontját is, miszerint a hatásköri viták eldöntését a végrehajtó hatalom tudta volna magáénak. Tekintettel arra, hogy Magyarország a rendszerváltást követően napjainkig három törvénykezési reform is lezajlott, és mind a mai napig aktuális kérdésnek tekinthető a bíróságok igazgatásának kérdése, fontos, hogy tudjuk, a bírói függetlenség megszületése miként történt hazánkban. Ezen kívül önmagában azért is jelentős, mert a közel másfél évszázaddal ezelőtti parlamenti vita során elhangzott érvek és ellenérvek jelentős része ma szintén jelentőséggel bír.
A rendezvényen a viták során élénk párbeszéd bontakozott ki a résztvevők között, amely által további értékes hozzászólásokat hallhattunk az előadásokkal kapcsolatban. Zárásként a konferencia második felében elnöklő Révész T. Mihály (CSc, professzor emeritus, ELTE ÁJK, Magyar Állam- és Jogtörténeti Tanszék) köszönte meg minden előadónak, hogy a különböző jogterületek képviselőitől értékes gondolatokat hallhattunk a tradicionális és a modern jog viszonyáról egyaránt.
A beszámolót Losonczi Eszter PhD-hallgató készítette.