Dr. Menyhárd Attila dékáni köszöntőjében rámutatott jog és politika sok esetben konfúz határaira, a két fogalom szoros összefonódására. Példaként említette, hogy míg a jog egy általános szinten leírható a társadalmi értékek normákká konvertálásaként, a jogszabályok célját már alapvetően a politika szokta meghatározni. Az összefonódások feltárásához és ezen konfúz határok egyértelműbbé tételéhez sok sikert kívánt a konferencia résztvevőinek.

Dr. Pesti Sándor intézetigazgatói megnyitójában jelezte, hogy a konferencia apropójául szolgáló jubileumi évforduló miatt magától értetődőnek tűnt a témaválasztás. Örömét fejezte ki afelett, hogy ennyi kiváló, a témában kompetens kolléga vállalta a konferencián való szereplést. Kiemelte, hogy a társszervező felkérésekor kézenfekvő választás volt az MTA TK PTI, már csak az ELTE ÁJK Politikatudományi Intézetével fennálló személyi összefonódások miatt is.

Dr. Stumpf István alkotmánybíró, Egyetemünk, valamint a győri Széchenyi István Egyetem professzora nyitóelőadásában a nemzettudat, illetve a nemzeti identitás alkotmányos biztosítékairól beszélt. Bevezetésként felvázolta a magyar alkotmány három korszakát. Az első korszakot a szovjet mintára készült ’49-es alkotmány jelentette, ekkor identitásként egyértelműen a marxizmus-leninizmus érvényesült. A második, ’89-ben kezdődő korszak az értéksemlegesség korszaka, az átmenetinek szánt alkotmány nem helyezkedett történelmi perspektívába. Ezzel szemben a jelenlegi Alaptörvény két fontos változást hozott, egyrészt szakít ezzel a neutralitással, másrészt pedig rehabilitálja a történeti alkotmányt.
A nemzeti szuverenitás Európában való érvényesülése kapcsán felhívta a figyelmet, hogy a Lisszaboni Szerződés tartalmazza az alkotmányos identitás, és a nemzetállamok egyedi sajátosságainak védelmét.
Az előadás során megkülönböztette a jogi és a politikai konstitucionalizmus megközelítését. Előbbi domináns Európában 1945 óta, ennek keretei között az alapjogi charták alapján az alkotmánybíróságok politikai jellegű döntéseket hoznak, kizárva a jogon kívüli szempontok figyelembe vételét. Ezzel szemben a politikai konstitucionalizmus érvényesülése esetén a végső döntés az elszámoltatható kormányzatoké, illetve törvényhozásoké. A kétfajta alkotmányosság szembeállítása később végigkísérte az egész napos tanácskozást.

Dr. Pokol Béla egyetemi tanár, alkotmánybíró előadásában két, mostanra álláspontja szerint kialakult kormányforma összehasonlítására vállalkozott. Demokratikus és jurisztokratikus kormányforma szembeállítása a nemzetközi szakirodalom egyik újonnan felkapott témája. A demokratikus kormányformában a politikai és jogi szféra külön strukturális folyamatokban, eltérő logika szerint működnek. A jurisztokratikus kormányformában azonban ez a kettéválasztás megszűnik, és a felső bíróságok kerülnek a legfontosabb döntési pozícióba. Ezen struktúrák tetején az alkotmánybíróságok helyezkednek el, működésük lényege pedig, hogy a bírósági ítélkezésekben az alkotmányok közvetlenül hatályosulnak. A jurisztokratikus kormányforma nem csak nemzetállami szinten alakul ki, hanem létrejött egy Pokol Béla által „globális alkotmányoligarchiának” nevezett struktúra. Ennek befolyása Pokol szerint a különféle jogvédő szervezetek hálózatán keresztül érvényesül, ennek kapcsán többek között például a teljes büntetőeljárási folyamat „alapjogiasításra” került. Pokol az előadás végén egyértelműen állást foglalt a politikai konstitucionalizmus érvényesülése, azaz a legitimen választott törvényhozási többségek domináns szerepbe helyezése mellett.

A Politikatudományi Intézet igazgatója, Dr. Pesti Sándor jog és politika 2010 utáni viszonyáról beszélt Magyarországon. Pesti előadásában is felvázolásra került a már korábban bemutatott jogi és politikai konstitucionalizmus, vagy alkotmányosság koncepciója. Pesti Sándor szerint egyértelmű, hogy a két felfogás közül 2010 után a politikai alkotmányosság koncepciója érvényesült. Jog és politika viszonyában a legfontosabb eseménysor a 2010 utáni időszakban a törvényhozás (illetve annak többsége), illetve az Alkotmánybíróság konfliktusa volt. A konfliktus az alkotmánymódosítások Alkotmánybíróság általi felülvizsgálatának kérdésében kulminálódott, melynek eredménye az lett, hogy a kormánytöbbség az Alaptörvény negyedik módosításával egyértelművé tette, hogy az alkotmánymódosításokat az Alkotmánybíróság kizárólag eljárási szempontból vizsgálhatja. Pesti álláspontja szerint a magyar parlamentarizmus jövője szempontjából rendkívül aggályos lett volna, ha a taláros testület tartalmilag is vizsgálhatná az alkotmánymódosításokat.
Pesti Sándor kifejtette, hogy szkeptikusan viszonyul a különböző politikai rendszerek – így a 2010 utáni magyar politikai rendszer – mesterségesen konstruált – és egyre szaporodó – kategóriákba gyömöszöléséhez. Álláspontja szerint ez jobb esetben erősen leegyszerűsíti, rosszabb esetben kifejezetten eltorzítja a bonyolult és összetett társadalmi-politikai valóságot.
Előadása zárásaként Pesti felhívta a figyelmet azokra a problémákra, amelyek valóban léteznek jog és politika 2010 utáni viszonyában Magyarországon. Szerinte a legsúlyosabb és folyamatos probléma a jogalkotás módja. Ennek kapcsán kiemelte a jogalkotás követhetetlenül gyors módját és kiszámíthatatlanságát, a kivételes sürgősség intézményét, a salátatörvények elterjedését, a zárószavazást közvetlenül megelőző módosító indítványok alkalmazását, a visszamenőleges hatályú jogalkotást, valamint a vélelmezhetően egyes személyekre, vagy szervezetekre szabott jogalkotást.

Az első szekció záróelőadását Dr. Pócza Kálmán, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója tartotta meg „(De)politizálódás: Végtelen történet (?)” címmel. Pócza (de)politizálódás alatt azt a folyamatot érti, melynek során a jog nyelvén dőlnek el politikai kérdések. Ezen folyamat során a rendes bíróságok (és az alkotmánybíróságok) is politikai szerepre lépnek. Ennek a (de)politizálódásnak, vagy „alkotmányosításnak” három szintje különíthető el. A folyamat történik egyrészt nemzetállami szinten, másrészt az Európai Unió szintjén, harmadrészt pedig globális szinten. Pócza különösen kiemelte az Európai Bíróság szerepét, amely lényegében egyfajta sajátos önfelhatalmazó (azaz a szerződésekből közvetlenül nem következő) szerepfelfogása következtében vezet az integrációs folyamat „eljogiasodásához”. Pócza mindazonáltal megjegyezte, hogy nem feltétlenül egyirányú folyamatról van szó, hiszen a depolitizálódás és vele szemben a többségi elv „újrafelfedezése” egymásra kölcsönösen ható folyamatok, melyek közül hol az egyik, hol a másik tekinthető inkább dominánsnak.

A második panel nyitó előadásában Dr. Lánczi András, a Budapesti Corvinus Egyetem rektora Hans Kelsen tiszta jogtanának és Bertrand de Jouvenel tiszta politikaelméletének párhuzamos elemzését nyújtotta, amellett érvelve, hogy a politika első fogalma a jó, nem pedig az igazságosság. Előbbi ugyanis, ahogy a klasszikus politikai filozófia felismerte, képes integrálni az utóbbit; a modernitás által előtérbe helyezett, a politikát elosztási kérdésként kezelő igazságosságfogalomból azonban nem vezethető le a jó fogalma.

A Politikatudományi Intézet adjunktusa, Dr. Antal Attila jognak és politikának egymáshoz való viszonyát elemezte a 2010 utáni Magyarországon, a politika hegemóniáját és a jog cseppfolyóssá válását nevezve meg alapvető tendenciákként. A jog uralmával összekapcsolt liberális demokrácia néhány jobboldali kritikáját (a politika felsőbbrendűségének tézisét, a jurisztokrácia jelenségének bírálatát, illetve a totális jogállam koncepcióját) tekintette át, amelyeket a politika hegemón pozícióját elméletileg megalapozó pozíciókként írt le. Előadása végén a politika totalizációjának veszélyére figyelmeztetett, amely megítélése szerint a jogi normativitást veszélyezteti.

Dr. Körösényi András, az MTA TK PTI tudományos tanácsadója és a BCE egyetemi tanára a populizmus fogalmának helyét kereste egy Friedrich August Hayek nyomán konstruált, kétdimenziós rezsimtipológiában. Utóbbiban a liberális-totalitárius elkülönítés a törvények tartalmát, a demokratikus-autokratikus pedig a kormányzás módját írja le. Az így kapott négyes tipológia szerint a liberális demokráciának háromféle torzulása is lehetséges: a liberális autokráciában egy kisebbség hoz liberális tartalmú törvényeket; a totális demokráciában a többség hoz a törvényalkotás liberális korlátait figyelmen kívül hozó törvényeket; végül, a totális autokráciában (köznyelvileg: a diktatúrában) a kisebbség uralma érvényesül az említett korlátok figyelmen kívül hagyása mellett. Míg a populizmus néhány újabb irodalma a populizmus fogalmát a totális autokráciával hozza összefüggésbe, az előadó szerint az inkább a totális demokrácia fogalmához kapcsolható. A kétdimenziós tipológia alkalmas lehet arra, hogy elkerüljük a fogalmak összemosásának veszélyét.

Dr. Boda Zsolt, az MTA TK PTI intézetigazgatója a törvényhozás és a napirendek viszonyát tárgyalta az MTA TK PTI egyik kutatása, a Comparative Agendas Project kapcsán. A kutatás a közpolitikai változás megszakított egyensúlyának modelljét vizsgálja hosszú idősoros adatbázisépítéssel. A kutatás egyik általános hozadéka az a meglátás, hogy a diktatórikus rezsimeknél nagymértékben érvényesül a radikális közpolitikai változások által elválasztott hosszú nyugalmi periódusokat tételező modell, míg demokratikus rezsimeknél valamivel kevésbé. Ennek oka, hogy utóbbiaknál működnek a társadalmi igényeket közvetítő mechanizmusok, például a média. Magyarországon azonban, ahogy az előadó rámutatott, ez a szerep némileg fordított, és gyakran a média napirendje követi a politikai tematizációt, semmint fordítva.

A második szekció utolsó előadásában a Politikatudományi Intézet adjunktusa, Dr. Mándi Tibor egy, napjainkban elemzők által gyakran feltett kérdéssel indított: vajon Donald Trump átgázol-e majd a fékek és ellensúlyok amerikai rendszerén, vagy utóbbi - ahogy erre számtalan jel mutat - képes lesz megállítani az elnököt. Megítélése szerint azonban lehetséges fordítva is feltenni a kérdést: a Föderalista szerzői és Alexis de Tocqueville nyomán érvelt amellett, hogy a fékek és ellensúlyok fogalma nem kizárólag alkotmányos biztosítékokra, sokkal inkább általában a politikai viselkedésre vonatkozik. A fékek és ellensúlyok ilyen értelmezése mentén pedig legalábbis lehetséges felvetni annak lehetőségét, hogy maga Donald Trump tekinthető féknek és ellensúlynak a mainstream médiával szemben. Ha így járunk el, az utóbbiban Trump megválasztása óta lezajlott önvizsgálat tekinthető az amerikai fékek és ellensúlyok működőképességét demonstráló példának.   

A zárószekció kezdő előadását Karunk korábbi dékánja, Dr. Király Miklós professzor tartotta, az Európai Bíróság munkáját mutatta be. A Luxembourgban működő Európai Bíróság munkája kapcsán a bíróság és a politikai szféra kölcsönhatásait vizsgálta. Király professzor kiemelte, hogy ez a speciális intézmény háromféle bíróság kompetenciáival is rendelkezik. Szerepe részben hasonlítható az alkotmánybíróságokéhoz (hiszen rendelkezik megsemmisítési jogkörrel), részben a nemzetközi bíróságokéhoz (hiszen jogállamok állhatnak színe előtt egymással szemben), részben pedig legfelsőbb bírósági testületekhez (hiszen végső soron véleményt ad a jog értelmezéséről).
A Bíróság és a politikai szféra kölcsönhatása két irányban is értelmezhető. Vizsgálható egyrészt, miként hat a bíróság tevékenysége a politikára, másrészt vizsgálható az is, miként reagál a politika a bíróság munkájára, döntéseire. Előbbi kapcsán fontos megemlíteni az Európai Bíróság saját, speciális, az „integráció motorjaként” értelmezhető szerepfelfogását, mely a „minél szorosabb unió” elvéből indul ki, és ezt szándékozik érvényesíteni. Utóbbi kapcsán Király professzor konkrét példákat említett. Egyrészt felvázolta a nagy vitákat kiváltó ún. „Factortame-ügyet”, melynek kapcsán a brit parlament saját szuverenitásának korlátozását sérelmezte, másrészt bemutatta, miként reagált a szlovák és a magyar kormány a Bíróság szeptemberi, menekültkvótákkal kapcsolatos ítéletére.

A következő két előadás a választások, választási rendszerek szférájába vezette be a hallgatóságot. Elsőként Dr. Mráz Ágoston Sámuel, a Politikatudományi Intézet adjunktusa tartotta meg előadását, aki különös aktualitással bíró témát feszegetett. A német politikai rendszer – és azon belül a választási rendszer – szakértőjeként az arányos németországi szövetségi választási rendszer hatásait, azon belül különösképpen a 2013-at követő választási reform mostani politikai helyzetre közvetlenül is ható következményeit elemezte. Mráz röviden bemutatta a német választási rendszer születésének körülményeit, továbbá az érveket, illetve ellenérveket, amelyek a „megszemélyesített arányos” rendszer bevezetését kísérték. Kiemelte, hogy az arányos német választási rendszer – az általános várakozásokkal ellentétben – példátlan kormányzati és politikai stabilitás lehetőségét teremtette meg az ötvenes és nyolcvanas évek között. A stabilitás az újraegyesítés, és az ezzel párosuló, pártstruktúrában végbemenő átalakulás kapcsán kezdett meginogni, ez pedig a kétezres évekre újra felvetve a választási rendszer reformjának kérdését. A reformjavaslatok három körből indultak, a szakértők köréből (akik inkább a többségi elemek növelését favorizálták), a politikai elit köréből, illetve az Alkotmánybíróságéból. Végül az utóbbiak álláspontja érvényesült, amely az arányosság további növelését tartotta szükségesnek, a korábbi rendszer esetleges aránytalanító hatásainak kiküszöbölését. Az arányosítás, mely már a négy évvel ezelőtti és az idei választáson is érvényesült, két fontos hatással bírt. Egyrészt, nagy mértékben megnövelte a Bundestag létszámát, másrészt minden korábbinál nehezebbé tette egy működőképes kormánytöbbség létrehozását. Mráz konklúziójában megjegyezte, hogy nem biztos, hogy az arányos választási rendszer lehet a „jó” rendszer, célszerűbb lehetne inkább a kormányozhatóság irányába tett reformokat bevezetni.

Dr. Tóth Csaba, a Politikatudományi Intézet adjunktusa hazai vizekre evezett, ő „módszertani és tartalmi kísérletként” aposztrofált prezentációjában a magyarországi választási rendszer változtatásainak esetleges politikai motivációit feszegette. Politikai célú változtatás az ő interpretációjában olyan, mely során egyrészt az aktuális ellenzék számára születnek nehezen, vagy nehezebben teljesíthető kritériumok, másrészt amely az aktuális kormányoldal aktuális pozícióját javítja. A jelenlegi, azaz a 2010 utáni változtatások kapcsán nem teljesen evidens, mikor beszélhetünk politikai célú változtatásról. Ennek oka lehet az, hogy a változtatás részletszabályokról szól, nehezen áttekinthető, korábban egyébként létező probléma orvoslására született, vagy más szempontokat (kisebb létszámú törvényhozás) vett elsődlegesen figyelembe.
Tóth három konkrét példán keresztül vizsgálta, milyen politikai jellegű változtatások történtek a magyar rendszerben. Az első példa még 2010-ből származik, az önkormányzati választások szabályainak nyári megváltoztatásáról. A 10 000 fő feletti települések esetében az egyéni kerületek arányának megnövelése kifejezetten az aktuálisan legnagyobb párt mandátumarányainak növekedését eredményezte. A második példa szintén önkormányzati, a Fővárosi Közgyűlés összetételének 2014-es átalakítása. A Közgyűlés tagjainak közvetlen, listás választásának megszüntetése lehetővé tette, hogy a Budapesten csak relatív többséggel bíró kormánypárt továbbra is abszolút többséggel rendelkezzen a Közgyűlésben, a kerületi polgármesterek testületbe ültetésével. A harmadik példa a törvényhozási választásokon az ún. „összefogás-kényszer” néven említhető jelenségkör. Tóth Csaba bemutatta, hogy a 2011-től hatályban levő törvényhozási választási szabályok a jelenlegi ellenzéki pártok számára bizonyos szempontokból az összefogást teszik kedvezővé (egyetlen forduló léte), más szempontok (pártok és jelöltek pénzügyi támogatása) szerint azonban a külön indulást. Hozzátette mindazonáltal, hogy az „összefogás-hatás” csak nagyon nehezen operacionalizálható tudományos igényű vizsgálat elvégzése érdekében.

Zárásként Dr. Sebők Miklós, az MTA TK PTI egy sikeres, most futó projektjét mutatta be. A törvényhozás minőségét kvantitatív módszerrel elemző kutatás lényege, hogy az egyes jogszabályok ciklus közbeni változtatásait vizsgálták. A kiinduló hipotézis szerint minél többször módosítanak egy jogszabályt egy adott törvényhozási cikluson belül, annál rosszabb a törvényhozási munka minősége. A kutatók létrehozták az úgynevezett „súlyozott törvényhozási minőségi-indexet”, mely kiszámítása során figyelembe veszik mind a változtatások számát, mind pedig azt, milyen időtávon belül történik a változtatás. Az MTA TK PTI kutatói széles törvényhozási adatbázist hoztak létre, mely a honlapjukon elérhető, és melyet folyamatosan bővítenek. A kutatás eredményei alapján a legkevesebb cikluson belüli változtatás az első Orbán-kormány (1998–2002) időszakában történt, míg a legtöbb a második Orbán-kormány (2010–2014) idején, így előbbi volt a leginkább minőségi törvényhozási munkát felmutató korszak, utóbbi pedig a leggyengébb.

A beszámolót Illés Gábor tanársegéd és Tóth László PhD-hallgató készítették.