Nyerő párosok VI. – Menyhárd Attila és Varga Yvett
Varga Yvett 2017-ben végzett az ELTE ÁJK-n. Jelenleg PhD-hallgató, és óraadóként oktat a Polgári Jogi Tanszéken, valamint az Oppenheim Ügyvédi Iroda jogásza, a peres csoportban dolgozik. 2017-ben, a Miskolcon rendezett Országos Tudományos Diákköri Konferencián első díjat, valamint ezután Pro Scientia Aranyérmet nyert a közigazgatási szerződéseket polgári jogi szerződésekként elemző dolgozatával. Két alkalommal is részt vett az Új Nemzeti Kiválóság Programban, tudományos diákköri tevékenységéért Hajnóczy-díjat kapott az ELTE ÁJK-n. Egyetemi tanulmányai alatt a Bibó István Szakkollégium tagja volt, és több alkalommal nyert el nemzeti felsőoktatási ösztöndíjat.
Menyhárd Attila az ELTE ÁJK Polgári Jogi Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára. Több mint húsz éve foglalkozik tehetséggondozással. Ez a tevékenység oktatói munkájának középpontjában áll, és minden lehetőséget megragad arra, hogy az érdeklődő hallgatókat bevonja a tudományos kutatómunkába. Az Országos Tudományos Diákköri Konferenciákon nem csupán témavezetőként, de gyakran zsűritagként, illetve elnökként is részt vesz. Hat éven keresztül töltötte be az ELTE ÁJK-n működő, a tudományos diákköröket tömörítő szervezet, a Tudományos Diákköri Tanács elnöki tisztét. 2019 márciusában az igazságügyi miniszter Deák Ferenc-díjban részesítette. 2021-ben az ELTE Pro Ingenio díjjal ismerte el a tehetséggondozás területén végzett munkáját.
– Yvett, hogyan találtál rá a polgári jog területére, és mi az, ami a leginkább megragadott benne?
V.Y.: Tulajdonképpen már a legelső egyetemi évemben eldőlt, hogy ez a jogág áll leginkább közel hozzám. Először is meghatározóak voltak számomra a római jogi tanulmányok, ahol egy szűk keresztmetszeten át betekintést nyerhettünk azokba az alapvető problémákba, amelyek ezen a területen szabályozásra szorulnak. Amikor ezután elkezdődött a hatályos polgári jogi tanulmányok sorozata, kiderült, hogy a mai modern környezetben egy sokkal komplexebb szabályozás keretében ez a terület mennyire élő és dinamikus, és nekem rendkívül tetszett, hogy mennyire változatos életviszonyokat ölel fel ez a joganyag. Összességében talán az a nagy szabadság tetszett a legjobban, amely a szabályozási területet, azon belül különösen a szerződési jogot jellemzi, amely mindenkor számít a felek kreativitására, és örökösen továbbgondolásra, változtatásra késztet.
– A diplomád megszerzése óta merre vitt a szakmai utad? Egyetemi éveid alatt megszerzett tudásod, tapasztalataid mennyire járultak hozzá a jelenlegi feladataidban való megfeleléshez?
V.Y.: Jelenleg az Oppenheim Ügyvédi Irodában alapvetően polgári jogi jogvitákkal foglalkozom ügyvédjelöltként. Akár peres, akár nemperes jellegű feladatokkal találkozom a munkanapjaim során, ezekben az ügyekben is nélkülözhetetlen az alapvető anyagi jogi jogintézmények alapos ismerete.
Az a tapasztalatom, hogy az egyetem nagyon jól felkészít arra, hogy egyfajta lényeglátásunk legyen. Amikor például meg kell ismernünk egy meglehetősen kiterjedt szerződési szabályozást, amit a felek a saját jogviszonyukra megalkottak, akkor már előre sejtjük, hogy melyek lehetnek azok a sarokpontok, amelyekre különösen érdemes figyelni. Az egyetem nagyon jó támpontokat adott ehhez, hiszen mélyen megismertük a polgári jog olyan kulcsfontosságú intézményeit, amelyeket minden egyes jogviszonyban alaposan meg kell vizsgálni.
Emellett az egyetem sokat segít az írásbeli és a szóbeli kifejezőkészség fejlődésében is, erre szolgálnak például a perbeszédmondó versenyek, illetve az évfolyam- és szakdolgozatok is hozzájárulnak ehhez. A gyakorlati írásbeliség ettől ugyan egy kicsit eltérő, de az alapok, mint például a forráskutatás, a relevanciával bíró problémák felfedezésének képessége már az egyetem falain belül is elsajátítható.
Nagyon széles spektrumú tudást ad az ELTE ÁJK képzése, többfelé is el lehet indulni a diploma kézhezvétele után, és nekem az a tapasztalatom, hogy szilárd polgári jogi alapokkal rendelkeznek azok, akik itt végeztek. Az is egy nagyon jó visszaigazolása ennek, amikor a szakmai életben, egy-egy munka kapcsán találkozunk az itt végzett kollégákkal, akkor lényegében kezdettől adott az a közös nyelv és fogalmi készlet, amely mentén bármilyen együttműködés hatékonyan megvalósítható.
– Van-e olyan téma, amivel az egyetemi éveid alatt kezdtél el foglalkozni, és még a mai napig is foglalkoztat?
V.Y.: Igen, ebben egy szerves fejlődés figyelhető meg az én esetemben. Az OTDK-dolgozatomat a közigazgatási szerződések polgári jogi karakteréről írtam, és ez már akkor is egy tágabb érdeklődési területhez kapcsolódott az állami szféra és a magánszféra közti különböző elhatárolási kérdésekkel, nehézségekkel. Utána ennek a témakörnek egy szeletéből írtam a szakdolgozatomat is, ezután pedig azt gondoltam, hogy érdemes lenne még jobban elmélyíteni a tudásomat ezen a területen, így most a doktori kutatási témám is ehhez a témakörhöz kapcsolódik. Ez egy olyan téma, ami ma nagyon nehezen megkerülhető, akár polgári jogi, akár közigazgatási jogi aspektusokból közelítünk hozzá. Fókuszáltan nem része az egyetemi törzsanyagnak, de nagyon aktuális, és alkalmas arra, hogy elmélyüljön benne a hallgató. Egy érdekes határterületről van szó tulajdonképpen.
Varga Yvett a Pro Sciencia éremmel
– Attila, az oktatói munkád során bizonyosan sokféle visszajelzést kapsz a hallgatóktól. Ezek közül melyek azok, amelyek számodra a leghitelesebben tudják visszaigazolni a munkád minőségét?
M.A.: Több, apró dolog ötlik fel bennem. Az első rögtön az, hogy múlt héten egy hallgatóm azt mondta, hogy az én előadásaim miatt érdemes reggel nyolc órára bejönni az egyetemre. Eszembe jut az is, amikor valaki egyszer azt mondta a hallgatótársainak, hogy a legjobb dolog, ami történhet velük itt az egyetemen, hogy az én óráimra járnak. A harmadik pedig Yvetthez kapcsolódik. Annak ellenére is kitartóan járt az óráimra még évek múlva is, hogy nagyon nehezeket tudott kérdezni, és ebből én úgy gondoltam, hogy valószínűleg jól végzem a feladatomat és jó válaszokat adtam a kérdéseire.
– Milyen tehetséggondozási formákba kapcsolódtál be először korai oktatói éveidben, és volt-e olyan személy, akitől el tudtad sajátítani ennek a munkának a sajátosságait?
M.A.: A tanszéki tudományos diákkörünk mentorálásába már nagyon korán bekapcsolódtam. Kezdetben Kisfaludi Andrást igyekeztem tehermentesíteni, mert ő tanszékvezető lett, és Harmathy Attila professzor úr megkért, hogy segítsek ebben. Nagyon jó élményként él bennem, ahogy elkezdtem foglalkozni a diákkörrel, de igazából Kisfaludi András is végig jelen volt ebben a munkában, így együtt járhattunk a diákköri eseményekre. Alapvetően ez maradt meg bennem. A polgári jog területén nem rendeznek nemzetközi versenyeket, így a tehetséggondozás egyik terepe szükségképpen a diákkör, és az Országos Tudományos Diákköri Konferencia. Tulajdonképpen természetszerűleg adódott számomra a Bibó István Szakkollégiumban végzett munka, ahol nagyon korán elkezdtem tanítani, ez az idő biztosan több mint húsz évvel ezelőttre tehető. Ahogyan létrejött a Joghallgatók Önképző Szervezete, és lett kapcsolatom a Mathias Corvinus Collegiummal is, ezek a szakkollégiumok váltak a másik olyan tereppé a számomra, ahol ilyen jellegű tevékenységet folytatok.
– Hogyan dől el a gyakorlatban, hogy kik lesznek azok a hallgatók, akikre érdemes lesz kiemelt figyelmet fordítani?
M.A.: Nagyon fontosak a már említett hallgatói kérdésfeltevések és az órai munka. Valójában arról van szó, hogy annak ellenére, hogy többszáz fős egy évfolyam, és ezért a hallgatók gyakran tömegben érzik magukat nálunk, továbbá úgy gondolják, hogy nem figyel rájuk senki, ez egyáltalán nem így van. Folyamatosan nyomon tudjuk követni a fejlődésüket, és négy-öt év alatt megismerjük őket olyan mértékben, hogy kialakulhat róluk egy képünk. Vannak hallgatók, akikkel találkozunk az egyetemi előadásokon túl évfolyam- vagy szakdolgozati konzultációkon vagy szakkollégiumi órákon, ahol szabadabb a témaválasztás, és az oktatónak is nagyobb a mozgástere. Egy diákköri dolgozaton évekig dolgozik valaki. Egy ilyen munkafolyamatban elég jól meg lehet ismerni egymást. Ez egy valóságos közös munka, nem csak az írásbeli, de a szóbeli rész tekintetében is. Amikor például a hallgatók a diplomaszerzés után jelentkeznek egy ügyvédi irodába dolgozni, sokszor előfordul, hogy az adott iroda megkeres minket, és referenciát kér a hallgatóról, mert látja, hogy konzulense voltunk például a szakdolgozatának.
– Annak idején miért figyeltetek fel egymásra?
M.A.: Yvettel nagyon korán, már elsőéves korában találkoztunk, a Bibóban is járt kurzusomra. Ahogyan az előbb már említettem, mindig voltak kérdései, és nem olyan dolgokat kérdezett, amelyek egyszerűen megválaszolhatók lettek volna. Én úgy gondolom, hogy valakiről nagyon sokat elárul az, hogy milyen kérdéseket tesz föl, ezekből sok mindenre lehet következtetni. Az ő kérdései valós kihívást jelentettek a számomra.
V.Y.: Nagyon jó tapasztalataim voltak a Tanár Úr hallgatókhoz való hozzáállásában, név szerint ismerte például az évfolyamunkat. Emlékszem, hogy a dologi jogi előadásai mennyire interaktívak voltak, gyakran kérdezte a véleményünket, előfordult, hogy szavazni kellett bizonyos kérdésekről, tehát tudtuk, hogy aktívan részt fogunk venni az előadáson. Mindez még inkább felkeltette az érdeklődésemet a polgári jog iránt, és azt hiszem, az évfolyamtársaim nevében is mondhatom, hogy úgy éreztük, gyakorlatias és naprakész tudást kapunk Tanár Úrtól, olyannyira, hogy bizonyos példákra a mai napig emlékszem az óráiról. Alapvető példákon keresztül, életszerűen beszéltünk a hétköznapokat is érintő szabályozási kérdésekről.
– Idézzük fel, mi volt a legelső projekt, amelyben együttműködtetek!
V.Y.: Én már az első évfolyamdolgozatomat Tanár Úrhoz írtam, a hitelbiztosítékok témájában. Akkoriban változott a szabályozás, és ő javasolta, hogy ezen belül is a zálogjogról lenne érdemes gondolkodni. Különösen inspiráló volt számomra, hogy nem megmondani akarta, hogy miről szóljon ez a dolgozat, mik legyenek a sarokpontok vagy a konklúziók, hanem arról szólt ez a folyamat, hogy én mit értek meg ebből, mit látok, mit kezelek problémaként, milyen következtetéseket tudok levonni. Ez egy olyan pozitív tapasztalat volt, ami után én örömmel választottam őt a további dolgozataimhoz is konzulensként. Személyre szabott figyelmet éreztem az irányából, az volt a célja, hogy én személyesen profitáljak a dolgozat megírásából, fejlődjek. Írásmódszertani, kutatásmódszertani kérdésekben is nagyon sokat tanulhattam tőle, óriási pozitívum volt a számomra, hogy így is lehet egy témavezetővel dolgozni. Olyan alkotói szabadságot biztosított a közös munka közben, ami máig meghatározó élmény volt.
– Mi segített hozzá benneteket ahhoz, hogy ez egy hosszú távú együttműködés legyen?
V.Y.: Az egyik munka hozta a másikat, a sok pozitív tapasztalatra épülve. Tanár Úr mindig elérhető volt, készséggel válaszolt a kérdéseimre, és nem mellesleg éreztem, hogy még mindig tudok újabb és újabb dolgokat tanulni tőle. Bátran fordulhattam hozzá a kérdéseimmel, nem kellett attól tartanom, hogy azt fogja velem érzékeltetni, hogy esetleg valami nem helyénvaló vagy bagatell dolgot kérdezek, amit ismernem kellene a korábbi egyetemi tanulmányaim alapján. Más szavakkal Tanár Úr mindig támogatta az új ismeretekre vonatkozó megismerési folyamataimat, és a hallgatókhoz való hozzáállása is változatlanul példaértékű volt a számomra.
– Mi ösztönözte a PhD-képzésre való felvételt, és támogatta-e ezt a mentorod?
V.Y.: A mindennapi jogi munka mellett ezt a fajta tudományos nyitottságot, illetve ezen a területen a mélyebb érdeklődésemet szerettem volna megtartani. Ennek egy eszköze lehet a PhD.
M.A.: Yvett azt mondta, amikor a jelentkezésről beszéltünk, hogy szeretne továbbra is kötődni az egyetemhez. Annak csak örülni tudunk, ha egy volt hallgatónak ilyen szándékai vannak. Yvett nem ijed meg a kihívásoktól, és én ezért is szeretek vele dolgozni.
– Attila, nagyon sok hallgatód ért el helyezést a különböző Országos Tudományos Diákköri Konferenciákon. A szakmai életedben mennyire meghatározóak ezek a versenyek?
M.A.: Nem vagyok eredménycentrikus, és nem gondolom azt, hogy azért kell elmenni ezekre a versenyekre, mert aki az első három helyezettben benne van, az nagyon jó, a többiek pedig nem lennének olyan jók. Azért tartom igazán fontosnak az OTDK-versenyeket, mert ez egyaránt összehozza az ország hallgatóit és az oktató kollégákat. Olyan remek találkozásokra és beszélgetésekre ad lehetőséget, amik egyébként nem történnének meg. Ez egy pótolhatatlan érdeme az OTDK-mozgalomnak, és kár, hogy ez csak kétévente adatik meg, és nincs igazából más olyan fórum, ahol ez lehetséges lenne. Persze vannak most már jogesetmegoldó versenyek a mi területünkön is, de ennyire komoly és jelentős alkalom nincs más. Egy olyan esemény is ez, ahol a hallgatók szakmai fejlődését úgy lehet támogatni, hogy ők is aktívak ebben, ők is akarják. Aki beleteszi azt az energiát, ami ahhoz szükséges, hogy egy ilyen dolgozat megszülessen, az szakmailag fejlődni akar. És azt hiszem, hogy az egyetemi oktatói munkának az lenne az értelme, hogy ilyen folyamatokban vehessünk részt.
– Van-e ezek között az OTDK-versenyek között olyan, amelyről különösen jó emlékeket őriztek?
M.A.: Amikor Yvett 2017-ben első helyezett lett az OTDK-n, annak számomra volt egy különös jelentősége is. Három hallgatóm versenyzett akkor, és a második helyezett is az én hallgatóm lett. A harmadik pedig, aki végül nem nyert helyezést, olyan utat járt be a témáival három-négy éven keresztül, ami rettenetesen tiszteletreméltó volt. Ez a verseny számomra egy jutalomjáték volt. Úgy éreztem, hogy ennél nagyobb sikert konzulensként nehéz megélni. Amikor pedig Yvett Pro Scientia Aranyérmes lett, akkor kaptam meg én a Mestertanár kitüntetésemet, és együtt vehettük át ezeket a díjakat. Számomra ez az esemény az elmúlt huszonöt év top három pillanatában biztosan benne van. Nagyon komoly és egyben megható élmény is volt.
V.Y.: Az egyik legjobb egyetemi élményként maradt meg számomra az OTDK, de nem az elért helyezésem miatt, hanem azért, mert ez már egy hosszabb folyamat lezárása volt, amit megelőztek az erőfeszítések, a kutatás, a dolgozat megírása, és utána az, hogy ezzel még sikert is elértem, az már csak feltette az i-re a pontot. Összességében az egész folyamat kivételesen jó élményként maradt meg a számomra. Úgy gondolom, hogy aki a kari válogatón elindul, már eleve nagy szakmai és személyes eredményt ér el azzal, hogy meri vállalni a kihívást, tesz a céljaiért, elmélyülten foglalkozik a témájával. Szerintem nem is állítható fel valódi sorrend a dolgozatok között, ellenkezőleg, a hallgatók is rengeteget tudnak tanulni, fejlődni, mialatt meghallgatják egymás változatos témájú előadásait, elolvassák a versenytársaik dolgozatait.
Az OTDK ráadásul közösségformáló élmény is, még évek múlva is emlékszünk egymásra a résztvevőkkel. Ezért én mindenkit csak biztatni tudok, hogy merje vállalni ezt a kihívást, és vegyen részt egy ilyen versenyen, mert életre szóló élményben lehet része.
Menyhárd Attila a Deák Ferenc-díjjal
– A nyertes OTDK-dolgozat mitől tudott ilyen szép eredményt elérni, és a témája mennyire számított újdonságnak?
V.Y.: Nem volt új a téma, inkább elfeledett – legalábbis polgári jogi szempontból.
M.A.: Harmathy Attila professzor úr foglalkozott ezzel a ’80-as években, és őt követte tulajdonképpen Yvett, mert kettejük munkája között csend volt ezen a területen. A téma azért volt különleges, mert nagyon nehezen kezelhető, és sem a hallgatók, sem a konzulensek nem vállalnak szívesen olyan témát, amely két ennyire nehezen összefüggő jogterületnek az összekapcsolódásaival foglalkozik. Teljesen más a belső logikája, a szemlélete, a kiindulópontja is egy ilyen kutatásnak. Nagy kihívás, mert olyan, mintha két összeegyeztethetetlen területen kellene valamit megtalálni, miközben ezek a területek bizonyos kérdésekben szükségszerűen összekapcsolódnak. Kifejezetten figyelemfelhívó volt a téma, és aktualitása is volt, ez utóbbi szem előtt tartása pedig mindig a konzulens feladata. Nagyon magas szintű volt a kidolgozás minősége, és a dolgozatban jól összetalálkozott a két jogterület, szerintem ettől is tudott ennyire jó eredményt elérni.
– Van egy érdekes közös szál az életetekben, a Bibó István Szakkollégium. Mindketten bibósok voltatok. Miért érdemes egy egyetemi hallgatónak szerintetek úgy döntenie, hogy szakkollégista lesz?
M.A.: Én azt gondolom, hogy amikor valaki kilép a munkaerőpiacra, és el akar helyezkedni jogászként, akkor a jogászképzés sajátosságai folytán az, hogy elvégezte az egyetemet és van egy jogi diplomája, még nem mond róla semmit, legfeljebb annyit, hogy teljesítette a kötelező köröket. Egy leendő munkahely viszont onnan látja a végzett jogász érdeklődését, hogy megnézi az önéletrajzában, hogy mit csinált a jelentkező az egyetemi évek alatt. A Kar ezért rengeteg lehetőséget ad a hallgatóknak a tanulmányaik ideje alatt, diákkörök működnek, versenyeken lehet részt venni, tehát az önképzés számos változata áll rendelkezésre, és várja a tanulni vágyókat. Ha valaki tényleg jogászként képzeli el a jövőjét, akkor fel kell tennie magának a kérdést, hogy mit választ ebből a rendkívül széles palettából az egyetemi évei alatt, mert valamit muszáj. Egy álláspályázatnál három-öt főre szűkítik le az akár többszáz beérkező jelentkezésből, hogy kiket hívnak be interjúra. Az önképzési felületek arra is lehetőséget biztosítanak, hogy az oktatók számára is ismertté váljanak a hallgatók. Az előbbiekben már beszéltem erről a benyomásról, ami különösen fontossá válik akkor, amikor valaki elhelyezkedne egy munkahelyen. Ha tőlem egy munkahelyről valaki ajánlást vagy javaslatot kér, hogy felvegyen-e valakit, akit ismerek, akkor mindkét felet ismernem kell ahhoz, hogy megfelelő javaslatot tudjak tenni. Ez a megismerése a hallgatóknak nem lehetséges a normál egyetemi képzés során, de minden ezen kívüli lehetőségből igen. A szakkollégiumnál nyilván nagyon meghatározó a közösségi élmény, de azzal is számolni kell, hogy ez jelentős többletenergiát is igényel a hallgatóktól, mert többletkövetelményeket kell teljesíteniük a bent maradáshoz. Egy önéletrajzban a szakkollégiumi tagságnak egyértelműen az az üzenete, hogy valaki többet teljesített annál, mint ami egyébként kötelező volt a tanulmányai során.
V.Y.: Szerintem is mindenképp érdemes megpróbálni megtalálni azt a közösséget, amelyben az egyetemi évei alatt úgy érzi az ember, hogy szakmailag is ki tud teljesedni, és közösségileg is sokat tud formálódni. A szakkollégium az a forma, ahol mindkettő teljesülni tud. Nagyon jó kereteket ad arra, hogy hosszú távon ki tudjanak alakulni azok az együttműködések, amelyek egy idő után motiválják az embert a további kihívások megtalálására, és ennélfogva senki sem érzi azt, hogy többletterhet vállal, sokkal inkább, hogy valamilyen pluszt kap azon felül, amit ő is amúgy is beletenne az egyetemi éveibe. Egy idő után ráadásul megsokszorozódnak ennek a folyamatnak a pozitív hozadékai. Én például mindig örömként éltem meg, hogy egy félévben akár három-négy szakkollégiumi kurzust is felvehettem, mert azok bizonyosan olyan területeket érintettek, amelyek engem akkor éppen nagyon érdekeltek, és az egyetemen nem feltétlenül volt lehetőség pont azt, pont akkor és pont olyan formában hallgatni az egyébként nagyon széles választékból, amit az egyetem nyújtott. A szakkollégiumban személyre szabottan, kiscsoportosan, interaktívan tudtunk azzal foglalkozni, ami minket érdekelt. Akkoriban ugyan nem így gondoltam elsődlegesen a szakkollégiumi órákra, de valójában az évek alatt rengeteg tehetséges szakembert lehetett megismerni, és fordítva, már ezeken az órákon keresztül megismertek sokunkat a jövőbeni munkaadóink, vagy éppen az oktatóink ajánlottak minket különböző munkahelyekre, gyakornoki helyekre. Munkáltatói nézőpontból tehát egy jó rekrutációs bázist képezhetnek a szakkollégiumok, amellett hogy hallgatói oldalról talán a közösségi aspektus tűnik a legfontosabbnak egy szakkollégium esetében, főként az egyetemi évek elején. Egy idő után azonban már önmagától épül fel a szakmai és a közösségi oldala is a szakkollégiumi létnek, és ezek egymást erősítik.
– Van-e olyan közös projektetek, amit a jövőben terveztek megvalósítani?
V.Y.: A PhD-dolgozatom mindenképpen ilyen, bár éppen ebben a félévben sajnos kevesebb figyelem jutott erre, mivel éppen a szakvizsgáimra készülök. Ezen mindenképp fogunk a jövőben közösen dolgozni.
M.A.: Egyetemi munkám mellett én is dolgozom az Oppenheim Ügyvédi Irodában, és ennek kapcsán lehetőségünk van több mindenben is együttműködni. Van tehát egy rendszeres kapcsolatunk, Yvett nagyon sokat dolgozik, és ez egy fontos stádium most az életében.
– Yvett, a Polgári Jogi Tanszék óraadójaként tovább tudod-e vinni mindazt, amit a mentorodtól tanultál, alkalmazod-e a tőle megtapasztalt oktatási módszereket?
V.Y.: Csak remélni merem, hogy ez így van, de erről azt hiszem, inkább a hallgatóimat kellene megkérdezni. Én is igyekszem interaktív órákat tartani, kíváncsi vagyok a hallgatók véleményére, a kérdéseikre, igyekszem bevonni őket az óráimba. Beszélünk arról is például, hogy miért jó a diákkörbe járni, miért érdemes egy témával mélyebben foglalkozni. Mindig igyekszem elérni, hogy kitekintsenek a tényleges joggyakorlatra is, nem állunk meg a törvényi szabályozásnál. De tényleg inkább ők tudnák megmondani, hogy mi az, amit magukkal visznek az óráimról.
A beszélgetőtárs Rácz Anna volt.
Többi nagyinterjúnk itt olvasható