Beszámoló a „Család és gyermek – Nézőpontok” c. konferenciáról

Amint azt már az alkalomnak választott cím is kifejezi, a jog- és tudományterületek, valamint a vizsgálati módszerek sokféleségéből adódóan a konferencián remek lehetőség nyílott egy önmagában is igen összetett, a jog és más társadalomtudományok mellett többek között a filozófia és a művészetek, de még a közgazdaságtan által is többszörösen elemzett tárgykör összetett, több fókuszú körbejárására, bemutatására. A konferencia a 2018 tavaszán megtartott Család és családtagok – jogági tükröződések c. rendezvény által megkezdett, majd 2019-ben folytatott Gyermeki jogok és védelmük (Biztonság – bírósági eljárás – oktatás) konferenciasorozat továbbvitelét is jelentette.

A konferencia tematikája által kínált lehetőségeknek ezt a vonását emelte ki megnyitó beszédében Dr. Nagy Marianna professzor asszony, a ÁJK Doktori Iskolájának alelnöke is. Kifejtette, hogy mennyire fontos és előremutató tud lenni egyetlen téma komplex, interdiszciplináris jellegű szemlélete, hiszen a különböző jog- és tudományterületekről érkező doktoranduszoknak így lehetőségük nyílik látókörük szélesítésére, a sajátjukétól eltérő megközelítések, vizsgálati módszerek megismerésére és egy általuk is már megismert problematika új olvasatainak felfedezésére is. Mindez pedig – a nyitottság és a tág perspektíva – a doktoranduszoktól el is várható, az ÁJK Doktori Iskolájának fiatal kutatói a tudományos fokozat megszerzésével ugyanis nem csupán egyetlen jogág vagy jogterület, de az állam- és jogtudományok doktoraivá válnak. A professzor asszony azt is elmondta, hogy egy ilyen témát, mint a család és a gyerek, valamint e kettő kapcsolata, nem is lehetne leírni, kérdéseket e témával összefüggésben sem feltenni, sem pedig megválaszolni nem lehetne csupán egyetlen tudományterület szemüvegén keresztül. Felhívta rá a figyelmet, hogy mivel a jogtudomány tárgya, maga az ember nem vizsgálható mindössze egyetlen szempontból és módszerrel, a jogászok sem zárkózhatnak be intellektuális elefántcsonttornyukba, elengedhetetlen tehát, hogy kutatásaik során alkalmazzák más diszciplínák metódusait, következtetéseik levonásakor pedig a többi társterület eredményeit is felhasználják. Bevezetőjének zárásaként Dr. Nagy Marianna éppen ezért kiemelte, hogy egy kutatási folyamatban mennyire fontos szerepet játszik az az irányvonal, amelyet a kutatás vezetője a téma meghatározásával jelöl ki, majd pedig megköszönte Dr. Szeibert Orsolya professzor asszony e téren tanúsított tudományszervező munkáját.

Dr. Szeibert Orsolya, az ÁJK Polgári Jogi Tanszékének egyetemi tanára, a jelen kutatási kutatási projekt vezetője tájékoztatta a jelenlévőket, hogy a kutatás eredményeit összegző és a konferencián elhangzó előadások szerkesztett változata önálló kötetben jelenik meg, majd rövid köszöntőt követően átadta a szót az előadóknak, s levezette a délelőtti szekciót.

Dr. Stánicz Péter, az Alkotmányjogi Tanszék doktorandusza Az egyén autonómiája és a család-paradigma című előadásában azt a kérdést járta körbe, hogy a család milyen hatást gyakorolhat az egyén döntéshozatali mechanizmusaira, illetve autonómiájára. Ennek keretében először is ismertette az egyéni autonómia elméleteinek fejlődését a be nem avatkozáson, valamint az önérdekkövető és racionális döntéseket hozó, a döntéseiért felelősséget vállaló, kvázi-omnipotens emberképen alapuló és a külső behatásokat az egyéni autonómia korlátjaként tételező hagyományos szemlélettől az alapjogi megközelítésű autonómia-elméletig, amelyben a korábbi formális autonómia-fogalmat egy szubsztantív autonómia-fogalom vette át. Mint elmondta, az alapjogi megközelítés szerint az egyéni döntéshozatal több, mint csupán a legfőbb érdek érvényesítésére való törekvés: az alapjogi paradigmában a legfőbb vezérelv az emberi méltóság, a döntés pedig – a helytelen döntés is – immanens értéket hordoz, hiszen az ember attól ember, hogy dönthet, az egyén döntéshez való joga pedig az emberi méltóságából fakad. Az egyéni autonómia hagyományos szemléletének kritikájaként megfogalmazta, hogy míg a klasszikus elmélet az egyének racionalitását abszolutizálja, addig megfeledkezik az érzelmek egyéni döntéshozatalban betöltött vitathatatlanul jelentős, a racionalitást pedig sok helyzetben felülíró szerepéről (amely, mint azt a viselkedési közgazdaságtan is kimutatta, az egyén egész élete szempontjából akár kevésbé jelentős, olyan helyzetekben is megjelenhet, mint például egy nem túlságosan átgondolt vásárlás), és megvilágította azt is, hogy amennyiben az egyéni autonómiát csupán mint az egyén racionális önkiteljesítéseként tekintjük, akkor az autonómiát a racionalitásra korlátozzuk, kifelejtve az autonómiából az érzelmi cselekvésnek az emberi méltóságból fakadó lehetőségét. Arról nem is beszélve, hogy az egyén nem önmagában létezik, és nem is létezhet mások nélkül, a család pedig, mint az egyén legszorosabb, legmeghatározóbb közege, döntően befolyásolja az egyén döntéseit, azok ugyanis nagymértékben függenek annak a csoportnak a megítélésétől, amely csoportnak az egyén a tagja (elég ehelyütt csak arra a példára gondolni, amikor egy gyermek olyan módon internalizálja a szülők világnézetét, hogy egy adott helyzetben nem azért formálja a véleményét úgy, ahogy, mert szereti a szüleit, hanem azért, mert az adott dolgot ő maga is értékesnek tartja). Az egyéni autonómia felfogásában azonban a család nem csupán a vérségi kötelék alapján egymáshoz tartozókat jelenti: a család szorosabb értelemben vett körét az autonóm egyén maga határozza meg az önreflexió és az adaptáció, a meglévő kapcsolatok átértékelése révén. Stánicz Péter az egyén és a család viszonyának kapcsán kitért az individuális és a kollektív érdekek közötti összefüggésekre, ezen érdekek összhangjára és összeütközésére, konvergenciájára és divergenciájára is. Előadását egy terminális állapotú daganatos beteg esetének bemutatásával zárta, akinek betegsége következtében nem csupán a kezelése folytatásával járó fájdalmakkal kellett szembenéznie, hanem a családja, hozzátartozói érdekeinek az egyéni érdekei előtérbe helyezése esetén történő sérelmével is.

Dr. Barna Lili, a Polgári Jogi Tanszék doktorandusza, aki a vétőképtelen személy által okozott károkért való felelősség gyermekjogi nézőpontjait feltáró előadását egy személyes élmény elmesélésével kezdte (a konferencia napját megelőzően, bevásárlás közben szemtanúja volt, amint egy kislány a szupermarketben leverte az árut a polcról, erről pedig nem tudott nem a vétőképtelen személy legtipikusabb példájára, a kisgyermekre asszociálni), bevezetőjében arról beszélt, hogy – Grosschmiddel szólva – a „klasszikus magánjogi kép elsápadása”, a közjogi és magánjogi normák egymás mellettisége milyen módon érinti a gyerekekre vonatkozó szabályokat. Ezek közül a magánjogra is hatással lévő közjogi szabályok közül a nemzetközi szerződéseket, így pedig első sorban az ENSZ Közgyűlése által 1989. november 20-án elfogadott Gyermekjogi Egyezményt emelte ki, hangsúlyozva, hogy az ilyen típusú joganyag gyakorlati érvényesülése és alkalmazhatósága szempontjából döntő jelentőséggel bír a jogalkotói tudatosság a szabályok belső jogba ültetése, valamint a jogalkalmazói, bírósági következetesség az egyes jogszabályhelyek értelmezése során. A deliktuális kártérítési felelősség rendszeréről, a felelősség megállapíthatóságának kritériumairól és a felelősségi alakzat jogpolitikai céljairól adott rövid, vázlatos áttekintést követően Barna Lili a vétőképtelenség és a gondozó fogalmát mutatta be alaposabban. Ennek során kitért arra, hogy a vétőképtelen személy által okozott kár a vétőképtelen személyében rejlő, ugyanakkor nem objektív vagy előre meghatározott, hanem csupán a belátási képességtől függő attribútum miatt nem lehet jogellenes, a vétőképtelen személytől nem várható ugyanis el, hogy magatartása következményeit önmaga előre lássa. (Az előadó e körben ismertette, hogy a bírósági gyakorlatban a 12 éves kor betöltése zsinórmértékül szolgál ugyan a belátási képesség megítélésénél, de még ez a kritérium sem tekinthető objektívnek.) Elmondta azt is, hogy a vétőképtelen személy gondozója (aki lehet a vétőképtelen személy felügyeletét jogszabály alapján ellátó felnőtt, de nevelőszülő, vagy az adott felelősségi alakzattól függően akár egy dolog tulajdonosa is) nem a kártérítési felelősség általános szabályai szerint felel a vétőképtelen személy által okozott kárért. A gondozó felelőssége a vétőképtelen személy által okozott kárét sajátos és járulékos, a vétőképtelen személy felügyeletéért ugyanakkor önálló. Zárásképpen az előadó négy másik eset mellett a BDT.2010.2304. számon közzétett ítélőtáblai határozattal zárult, nagy sajtóvisszhangot is kiváltott esetről beszélt, amelyben középiskolások gimnáziumi osztálytársukat ölték meg, a Pécsi Ítélőtábla pedig arra tekintettel állapította meg az elkövetők szüleinek felelősségét, hogy a szülők elmulasztották megadni a gyerekeiknek azt az erkölcsi nevelést, amelynek köszönhetően a gyerekek nem vetemedtek volna a súlyos bűncselekmény elkövetésére.

Dr. Murányi Fanni, a Kriminológia Tanszék és a Polgári Jogi Tanszék doktorandusza előadásában bemutatta, hogy miként érvényesül a gyermekek meghallgatáshoz való joga a jogellenes gyermekelviteli eljárásokban. Először is tisztázta, hogy a gyermekek jogellenes külföldre vitelének megakadályozásával, illetve a jogellenes elvitel kockázatainak kezelésével kapcsolatos erőfeszítéseket az ENSZ Gyermekjogi Egyezménye tartalmazza – amely Egyezményre a konferencia során több előadó is többször hivatkozott –, valamint hogy a gyermekek jogellenes külföldre vitelének polgári jogi vonatkozásairól szóló Hágai Gyermekelviteli Egyezmény értelmében a jogellenes gyermekelvitel nem azonos a gyermekrablással vagy a gyermekkereskedelemmel. A Hágai Gyermekelviteli Egyezmény azt az esetkört fedi ugyanis le, amikor az egyik szülő a másik szülő felügyeleti jogának megsértésével, a másik szülő hozzájárulása nélkül viszi külföldre a gyermeket. Ezután a Gyermekjogi Egyezmény 12. cikkének tárgyalása következett: eszerint az Egyezményben részes államok az ítélőképessége birtokában lévő gyermekek számára biztosítják a jogot, hogy minden őket érdeklő kérdésben szabadon kinyilváníthassák a véleményüket, amelyet a gyermek korára és érettségi fokára figyelemmel a részes államoknak tekintetbe is kell venniük. Az előadó a 12. cikkhez hozzátette, hogy az ott megfogalmazottak egyikét képezik annak a négy alapelvnek, amelyek az Egyezmény egészét áthatják és szellemiségét meghatározzák, valamint hogy a 12. cikk magában foglalja a gyermekek szabad véleménynyilvánításhoz való jogát is. Ez utóbbiból pedig egyenesen következik a meghallgatáshoz való jog, vagyis hogy az olyan bírói vagy közigazgatási eljárásokban, amelyekben érdekelt, lehetőséget kell adni a gyermekeknek arra, hogy a hazai jogszabályokban foglalt eljárási rezsimnek megfelelően őket közvetlenül vagy képviselőjük, illetőleg arra alkalmas szerv útján meghallgassák. Az előadó elmondta, hogy bár a gyermekek érdekeit a közvetlen meghallgatás elve szolgálná a leginkább úgy a bírósági, mint az alternatív vitarendezési eljárások során, a gyermekek közvetlen meghallgatása biztosításának vonatkozásában nem csak a különböző bíróságok előtti eljárások nem egységesek, de az egyes országokban bevett mediációs modellek között is komoly eltérések figyelhetők meg. Murányi Fanni végezetül külön-külön vázolta a gyermekek meghallgatáshoz való jogának érvényesülését a bírósági és a nemzetközi családjogi mediációs eljárásokban: míg az előbbiekben a Hágai Gyermekelviteli Egyezmény és az EU Brüsszel IIa. rendelete alapján a gyermek meghallgatására, véleményének figyelembevételére a gyermek életkora vagy érettségi szintje alapján van lehetőség (adott esetben még a szülői felügyelettel kapcsolatos eljárásokban is), addig a családjogi mediációs eljárások keretei jóval rugalmasabbak, kevésbé formalizáltak és ami talán a legfontosabb: a mediációs eljárás gyermekközpontúbb, a bíróságiakhoz képest ezekben az eljárásokban lényegesen nagyobb szerepet kapnak az interdiszciplináris, pszichológiai módszerek (például hogy ki hallgatja meg a gyermeket, kik vannak jelen a mediációs ülésen).

Dr. Deák Milán, kifejezésre juttatva a konferencia törekvését a család és a gyermek viszonyának minél átfogóbb és minél több jogágat, jogterületet érintő bemutatására, a Büntetőjogi Tanszék doktoranduszaként gyarapította az előadók sorát. Előadásának központi elemét a hűtlen kezelés bűncselekményével és ennek a családi, gondnoki és gyámsági kapcsolatokban történő megvalósulásával és értelmezhetőségével kapcsolatos kérdések képezték. Az előadó több alkalommal idézte Pokol Béla jogtudós téziseit az igazságosságról, arról, hogy a jog egy adott kor társadalmi értékrendjét tükrözi, valamint hogy a jogrendszer egységének elvéből adódóan a jogszabályokat az Alaptörvénnyel összhangban kell értelmezni, a bíróságoktól pedig, amelyek kizárólag jogalkalmazói szerepben léphetnek fel, a jogszabályok szó szerinti értelmezése várható el. A rövid elméleti felvezető után rátért a hűtlen kezelés és a családjog kapcsolatára: tekintettel arra, hogy a 2014. március 15-én hatályba lépett Polgári Törvénykönyvbe a családjog teljes anyaga bekerült, és így a családjog vagyonjogi rendszere is megerősödött, hangsúlyosabbá vált, felértékelődött a hűtlen kezelés mint vagyon elleni bűncselekmény családi, gondnoki és gyámsági kapcsolatokban történő megjelenésének vizsgálata is. E körben először is a hűtlen kezelés rendszertani elhelyezése körüli bizonytalanságokat mutatta be, annak ellenére ugyanis, hogy a hűtlen kezelés a Büntető Törvénykönyv vagyon elleni bűncselekményei között került szabályozásra, a gyakorlat nem egységes annak megítélésében, hogy a hűtlen kezelés valóban vagyon elleni, vagy bizonyos feltételek fennállása esetén gazdasági bűncselekmény-e, a megfelelő pozícionálás pedig jelentős mértékben határozza meg a bűncselekmény sértettjének igényérvényesítési lehetőségeit. Az előadó röviden szót ejtett a hűtlen kezelés büntetőjogi természetéről is, miszerint a Btk.-ban bár a bizalomtörés elmélete dominál, azaz kötelezettségszegés bizonyítottsága híján hűtlen kezelés sem valósulhat meg, a hűtlen kezelés jogi természetére vonatkozó elméletek között nem tételezhető kizárólagosság. Az előadó kifejtette azt is, hogy a hűtlen kezelés tényállása a bírósági gyakorlat szerint úgynevezett kerettényállás, a büntetőjogi dogmatika fogalmi kereteit így a Ptk.-beli szabályozás tölti ki tartalommal: a jogrendszer egységének az előadó által már korábban is hivatkozott elve szerint tehát a büntetőjogban nem lehet eltérően alkalmazni a polgári jogi fogalmakat, a Ptk. rendelkezéseit és jogpolitikai céljait eredeti minőségükben kell alkalmazni a büntetőjogban, így a hűtlen kezelés kapcsán is. A hűtlen kezelés tényállásában a gyámi és a gondnoki minőség pedig a fokozott bizalmi helyzet hangsúlyozása érdekében minősített esetként jelenik meg, a Btk. ugyanis nagyobb büntetési tételkerettel rendeli büntetni azt, aki a hűtlen kezelést gyámként vagy gondnokként követte el. Az előadó ősszegzésképpen a büntetőjog klasszikus módszereivel elemezte végig a hűtlen kezelés tényállásának családjogi jogviszonyokban történő megvalósulását, végkövetkeztetésként hangsúlyozva a követelményt, hogy a jogrendszer egysége elvének minden helyzetben érvényesülnie kell.

A konferencia délutáni részének előadásait Dr. Inzelt Éva PhD, a Kriminológia Tanszék adjunktusa vezette fel, aki, miután megköszönte a részvételt a délelőtt folyamán előadóknak, a szót a délután következőknek adta át.

Balogh Karolina, a Doktori Iskola Kriminológia Doktori Programjának doktorandusza kutatásai során azt vizsgálta, hogy milyen összefüggések mutathatók ki a gyermekvédelmi intézményrendszer fennállása és működése, valamint általában véve a bűnmegelőzés között. Az ENSZ Gyermekjogi Egyezményének 12. cikkét a gyermekek véleményének figyelembevételéről az előadó is idézte annak kapcsán, hogy a gyerekek megkérdezése a szociális munkáról és a szükségleteikről e körben is elengedhetetlen, majd pedig hozzátette, hogy az iskolai szociális munkával kapcsolatos kérdések két körülmény miatt is különösen aktuálisak. Egyrészt mert egy törvénymódosítás következtében a család- és gyermekjóléti szolgálatoknak 2018 szeptembere óta kötelező szociális segítő tevékenységet biztosítania a köznevelési intézményekben (óvodákban, iskolákban). Másrészt azért, mert a Hintalovon Alapítvány a gyerekek véleményének az ENSZ Gyermekjogi Bizottságához történő becsatornázása érdekében 2018-ban felmérést készített a gyermekek körében arról, hogy véleményük szerint milyen tényezők tennék biztonságosabbá az iskolai környezetet. A felmérés, amelynek magyar vonatkozásai sokban hasonlítanak a témát érintő nemzetközi felmérésekéihez, kimutatta, hogy a gyermekek körében komoly igény van a másságon alapuló hátrányos megkülönböztetés és a zaklatás, bántalmazás megszüntetése, valamint egy olyan felnőtt szakember jelenléte iránt, akikhez a gyermekek bizalommal tudnak fordulni a problémáikkal. Az iskolai szociális munka fogalmának bemutatását követően (preventív jellegű segítő tevékenység, amely az iskoláskorú gyerekek és fiatalok képességeinek, lehetőségeinek legoptimálisabb kibontakozását támogatja szociális kapcsolataik, társadalmi integrációjuk javításával), kiemelve annak ökológiai szempontú megközelítését (amelyben az egyén és a környezet komplexitása egyforma jelentőséggel bír, és amely az iskolát mint diákokból, szülőkből, az iskolai alkalmazottakból és a lakókörnyezetből álló rendszert fogja fel), az előadó az iskolai szociális munka Magyarországon alkalmazott modelljeiről, valamint e modellek előnyeiről és hátrányairól beszélt. Míg az úgynevezett külső modellben például a szociális munkát az intézményekben egy felkészült, szakmai team segítségével külső szolgáltató nyújtja, a szociális munka megfelelő színvonalát biztosítva ugyan, az állandó jelenlétet viszont nem, addig a belső modellben a szociális munka állandó jelleggel biztosított, mindez azonban csak kivételes helyzetben lévő, alapítványi iskolákban tud megvalósulni. Ezekkel szemben Magyarországon a pécsi modell az, amelyik a külső és a belső modell előnyeit ténylegesen integrálni tudta. Balogh Karolina ezután az iskolai gyermekvédelmi felelős feladatait, a vele szemben támasztott szakmai elvárásokat és a felelősök jelenlegi, magyarországi helyzetét, végezetül pedig azt mutatta be, hogy a gyerekek véleményének tükrében milyen lehetőségei vannak Magyarországon az iskolai szociális munkának, ennek milyen formái találhatóak meg a magyar köznevelési intézményekben, illetve hogy milyen hatással van a gyerekekre az, ha az óvodájukban, iskolájukban a hagyományosnak tekinthető támogatókon túl (mint például a védőnők, iskolapszichológusok) szakképzett, kompetens gyermekvédelmi felelősök is rendelkezésre állnak.

Dési Ádám előadásában egy hangsúlyosan interdiszciplináris jellege ellenére is alapvetően jogtudományi, a felvetett és vizsgált kérdésekhez következésképpen elsősorban a jogtudomány eszközkészletével közelítő konferencián figyelemre méltóan sok újdonság hangzott el, nem csak általa alkalmazott módszertan sajátosságai miatt. A Kriminológia Doktori Program doktorandusza szociológusként a posztmodern, kortárs társadalomtudományok empirikus metodológiájának alkalmazásával járta körbe a párkapcsolati szerepek és funkciók, valamint a kábítószerhasználat közötti összefüggéseket. Mint kifejtette, a témakört egy, az egyetemi kábítószerfogyasztást és terjesztést, szűkebben az egyszerű fogyasztóból a professzionális terjesztővé válás tendenciáit vizsgáló átfogóbb kutatása keretei között dolgozta fel, negyvenegy félig strukturált interjú elkészítésével. Interjúalanyai között éppúgy voltak a kábítószerrel igazán ritkán, vagy csupán alkalmanként elő fogyasztók, mint a kissé már problémásabb, rendszeres szerhasználók, vagy éppen a kábítószereket kimondottan a gazdasági haszonszerzés szándékával terjesztő dílerek is. Miután röviden vázolta kutatásai hátterének elméleti keretrendszerét, rátért a módszertanilag általa láthatóan és bevallottan preferált, valamint az interjúk elemzése során is alkalmazott narratív kriminológiai eljárás részletezésére. Elmondta, hogy a narratív kriminológia egy történetnek az egyén viselkedésére gyakorolt hatását, befolyását vizsgálja: azt, hogy az egyén az identitását alkotó történeteket azok interpretálása során miként igazítja hozzá az egyén adott tapasztalataihoz. A narratív kriminológia számára tehát nem csupán annak van jelentősége, hogy az egyén mit mond mint történetet, hanem annak is, hogy a történet elmondása során milyen metaforákat használ. A történet struktúrája szempontjából pedig az egyén lakhelye, életkora vagy iskolázottsága, azaz a kemény demográfiai elemek játszanak meghatározó szerepet. Ezen elméleti felvezető után következett a Dési Ádám előadásának magját képező esettanulmányok ismertetése. A ’Csábító kaland’ fantázianévvel ellátott eset az egyéni cselekvés paramétereinek meghatározására, a párkapcsolat és a drog identitásképző erejének illusztrálására tett kísérletet a jólnevelt, decens kislány szerepe ellen lázadó és a kábítószert végül is e lázadás megéléseként használó tinédzser történetén keresztül. A ’Szkülla és Kharübdisz között’ című esetben (amely kiváló példaként szolgált arra, amikor valaki partneri nyomásra válik szerhasználóvá) a párkapcsolat egyik résztvevője számára egyértelmű volt, hogy kábítószert kell fogyasztania, ha együtt akar lenni a párjával, míg ’Nem vagy az anyám’ elnevezés alatt az előadó azokat az eseteket gyűjtötte össze, amikor a párok, megszabadulva a szülői béklyótól, a lehető legteljesebb, korlátozásoktól leginkább mentes mértékben akarják meg- és kiélni hirtelen jött szabadságukat, és emiatt komoly párkapcsolati diszfunkciókat lesznek kénytelenek megélni. A ’Boldogok a párok (és a papucsállatkák?)’ című történetben az előadó végezetül olyan párokról és baráti társaságokról beszélt, akik és amelyek tagjai között a szerhasználat ugyan nézeteltéréshez nem vezetett, de a felnőtté válás nehézségeit jelentős mértékben felerősítette.

A konferencia utolsó előadójaként következő dr. Deák Péter, a Római Jogi és Összehasonlító Jogtörténeti Tanszék doktorandusza a római házassági vagyonjog köréből választott magának témát. A házastársi vagyonközösség problematikáján belül felmerülő egyes kérdések közül előadásában Deák Péter a házastársak közötti lopásra vonatkozó ’actium rerum amotarum’ elnevezésű keresettel kapcsolatosakat elemezte részletesebben, mielőtt azonban az elmélyült, összetett ismereteket kívánó és előfeltételező fejtegetéseibe belekezdett volna, a civiljog szerinti házasság két típusának, valamint a két házasságtípus és a vagyonközösség intézménye közötti összefüggések rövid megvilágításával segített a hallgatóság soraiban helyet foglaló jogászoknak és joghallgatóknak feleleveníteni a római jogból tanultakat. Mint elmondta, az ún. manusos (azaz hatalom alatti) házasságban élő feleségek nem rendelkeztek semmilyen fajta vagyonjogi önállósággal, a vagyonközösség fennállásának gondolata esetükben tehát fel sem merülhetett. Ezzel szemben, folytatta, bár az ún. manus nélküli házasságban élők között a vagyonelkülönítési rendszer számított bevettnek, a Digesta egyik forráshelye (Paul. D. 25,2,1) ugyanakkor mégis arra enged következtetni, hogy vagyonközösség akár létezhetett manus nélküli házasság esetén is. Az előadó a fogalmi rendszer tisztázása után az ’actio rerum amotarum’ anyagi jogi és eljárásjogi jellemzőinek tárgyalta: az előbbiek között említette, hogy az elkövetési magatartás megítélése tekintetében a római joggal foglalkozó szakirodalom a modern büntetőjog lopáselméleteihez hasonlóan nem egységes, valamint hogy elkövető az ’actio rerum amotarum’-mal érintett esetekben mindig a feleség, sértett pedig döntően a férj volt. A kereset eljárásjogi sajátosságaival kapcsolatos legfontosabb kérdések egyike, hogy mire irányult az ’actio rerum amotarum’ elsősorban: a kereset célja ténylegesen az ellopott dolognak a tulajdonos részére történő visszajuttatása (ez esetben a kereset reiperszekutóriusnak), vagy pedig az ellopott dolog értékének, illetőleg adott esetben a dolog értéke többszörösének az elkövetővel történő megfizettetése volt-e (ez esetben pedig a kereset pönálisnak volna tekinthető). Bár a kérdés felvetése után nem sokkal ki is derült, hogy a római jogi forráshelyek alapján a kérdést magát egyértelműen megválaszolni jelenleg nem lehet, az előadó hangsúlyozta, hogy mennyire fontos a történeti szempontú megközelítés a téma vizsgálata során. Előadásának utolsó részében Deák Péter az ’actio rerum amotarum’ és a házassági vagyonjog közötti összefüggések vonatkozásában vonta le végkövetkeztetéseit: ezek szerint az a vagyoni helyzet, amelynek rendezése céljából a kereset történetileg kialakult, még a házasság fennállása alatt, de már egy átmeneti időszakban tanúsított (voltaképpen eltulajdonító) magatartással jött létre, amely magatartás ugyanakkor az alapul fekvő szándékot tekintve minőségileg tér el a lopás cselekményétől. Mindezek alapján tehát a házasság megszűnését követően indítható ’actio rerum amotarum’ vagyonjogi szempontból csak akkor értelmezhető, ha a házasfelek közötti vagyoni helyzet a házasság fennállása és a felbontást követő időszak alatt eltér.

A konferencia lezárásaként Dr. Szeibert Orsolya megköszönte az előadóknak a közreműködést, majd pedig megköszönte a jogászokból és joghallgatókból álló hallgatóságnak is részvételt.

A beszámolót Dr. Török Soma, a Polgári Jogi Tanszék doktorandusza készítette.

A kutatási eredményeket tartalmazó tanulmányok a Themis 2020. évi különszámában megjelentek.